Futás a célig /Az Útvesztő ff. I./

XVIII. FEJEZET [Exit]

— Nem.

Astra érezte, ahogy a levegő körülötte jéggé dermed. A hang enyhe remegésével együtt is erőteljes és kíméletlen volt, olyan, mintha tűvel szurkálnák őket. Zaklatottsága betöltötte az egész termet. A lánynak csak néhány másodperc múlva jutott el a tudatáig: ismerik ezt a hangot. Nem is olyan régen még közvetlenül hozzájuk beszélt, noha Astra úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta.

— Gally? — kérdezte hitetlenkedve Thomas, miközben egy bizonytalan lépést tett a fiú felé.

Astra azonban ekkor észrevett valamit, és mikor megbizonyosodott róla, hogy igaza van, hirtelen amennyire csak tudott, előre nyúlt, és a kezét a fekete hajú fiú vállára tette.

— Ne! — suttogta figyelmeztetően, mikor Thomas értetlenül hátrakapta a fejét. — Megszúrták.

A csapat minden tagja megdermedt - most már ők is látták. Ha Gally vizenyős és könnyes tekintete, valamint a görcsösen remegő tagjai nem szolgáltattak volna elég bizonyítékot, elég volt, ha a pillantásukat a fiú arcát behálózó, pókhálószerű, halványlilán kidagadó erekre vetették. Nyilvánvaló volt, hogy a méreg még nincs olyan régen a testében, de az agya egy része fölött a betegség máris átvette az irányítást. Gally vonásai megfeszültek, ahogy a tekintete végigfutott rajtuk. Sírás kerülgette, de sokkal inkább dühödt, mintsem szomorú sírás. Astra szinte látta a fiú belső szeme előtt átfutó rémképeket, amelyek már most az őrületbe kergették.

Hirtelen fémes csattanás hallatszott, amely úgy hatolt a súlyos csendbe, mint kés a vajba. Astra a hang forrása felé kapta a fejét - valami kiesett Gally kezéből, és csendes súrlódással végiggurult a padlón. A henger volt az.

Hát így jutott be utánuk Gally. A harc közben biztos kiesett Chuck kezéből, és a templomban maradt.

— Nem mehetünk — suttogta Gally erőtlenül. Arca teljesen eltorzult, ahogy próbálta visszafojtani a sírást. Az erei kidagadtak a karján. — Nem lehet...

— De igen, Gally — vágott közbe Thomas megnyugtató hangon, miközben védekezőn felemelte a kezét, mintha egy veszett állatot próbálna kordában tartani. — Kint vagyunk. Szabadon.

— Tényleg? — döntötte oldalra a fejét a fiú, miközben a kezei kontrollálatlan remegésbe kezdtek. — Azt hiszed, ott szabad leszel? Erről a helyről nincs menekvés!

Miközben ezt mondta, felemelte a jobb karját. Astra csak ekkor vette észre, mit tart a kezében. A pisztoly csöve fekete űrként ásított Thomas arcába. A Tisztársak egy emberként rándultak össze. Newt karjai védelmezően fonódtak Astra teste köré.

— Gally, hallgass ide — próbált a fiú lelkére beszélni Thomas, de már meg sem kísérelte eltitkolni a hangja remegését. — Össze vagy zavarodva, te is tudod! De segíthetünk. Csak tedd... le... a fegyvert.

Az Építő azonban mintha meg sem hallotta volna.

— Az Útvesztő... az otthonom — nyögte sírós hangon.

— Tedd le a fegyvert! — kérte Thomas, most már erőteljesebben.

— És nektek is! — Gally ujjai a tavaszra fonódtak.

Ekkor több nagy horderejű dolog is történt egyszerre. Először is, Thomas felüvöltött, és megpróbálta hátrébb vetni magát, de már késő volt. Gally elsütötte a fegyvert, a golyó csattanása kegyetlenül visszhangzott a falak között. A következő pillanatban Astra érezte, hogy valami súrolja a füle hegyét, ugyanis közvetlenül mögüle az egyik lándzsának letört vége szelte át a helyiséget, és egy halk roppanással Gall jobb válla alá, a húsába fúródott. Az Építő arcvonásai kővé dermedtek, szemei fennakadtak, majd néhány ügyetlen hátrafelé tett lépés után térdre rogyott, és összeesett. Mikor Astra hátrapillantott, látta, hogy Minho keze még a levegőben van.