Dol Guldur Átka [Hobbit, LOTR ff.]⚔️ Szünetel‼️

III. Az Út

꧁A꧂

Tudom, hogy Legolasnak hiányzik az édesanyja, de most kell leginkább a tetteire koncentrálnia.

- Elment az eszed?! -kiabáltam rá, amikor már egy ideje a földet bámulta.

- Gyerekkori trauma ? -nézett fel rám lassan.

Ekkor döbbentem rá, hogy mit is mondtam neki. Nem mintha hazugság lett volna, de szégyelltem a múltamat, ezért nem mondtam el neki. Na tessék, most már tud erről az apró, de fontos részletről.

- Felejtsd el, amit mondtam, és térjünk vissza az ösvényre, Szöszi.

Legolas egy szót sem szólt ezekután, csak az utat kereste. Még mindig hallottam a sikolyokat, és csak akkor múltak el, amikor a hosszú, lenyugvó nap a szemembe sütött. Kilovagoltam az erdő végét jelző tisztásra, és leszálltam a lovamról. Legolas ugyanezt tette néhány méterrel odébb. Az erdő felé fordultam, és kimondtam, amit mondani akartam.

- Csak játszott a fejemmel ! Csak játszott ! -kiáltoztam.

Bármilyen őrültnek is tűntem ezzel, Legolas megértette, vagy legalábbis ezt véltem leszűrni az arckifejezéséből.

- Most, hogy kiordítoztad magad az erdőnek letáborozhatnánk éjszakára -mondta Szöszi nyugodt hangon.

- Akkor egy kicsit távolabb kellene mennünk az erdőtől, Szöszi. -mondtam, és elkezdtem gallyakat gyűjteni az erdő kevésbé elátkozott részén.

Mire visszatértem, Legolas már leterítette a takarókat, és helyet csinált a tűznek. Minden apró érintésre odafigyelt, valamiért aranyosnak találtam emiatt. Tüzet raktunk, és leültünk egymás mellé. Néztük, ahogy a nap lenyugszik, és a hold megjelenik az égen. Együtt bámultuk az eget, szótlanul, de váratlanul megszólalta fiú.

- Sajnálom...

- Mit sajnálsz ? -értetlenkedtem.

- Hogy nem mondtam meg a nevemet.

- Ja az... már rég tudom Legolas, csak szerettem volna tovább űzni a játékot, Szöszikém.

A szemöldökét felhúzta, a szája pedig a földig ért.

- *Alábecsültelek téged. És én még azt hittem, hogy el tudom titkolni előled -nevetett kínosan.

Most éreztem először a melegségét, nem tudom miért, de közelebb bújtam hozzá.

꧁L꧂

Ennyire hülye nem lehettem... Nem mondtam el a nevemet egy régi barátomnak, csak azért, mert többet akartam tudni arról, hogyan került ide. Szörnyen éreztem magam emiatt, amit általában nem szoktam. Amaryllisnek viszont úgy tűnt, tetszett a vallomásom, és közelebb bújt hozzám. Valamiféle bizsergést éreztem, amikor hozzám hajolt. Ilyet még soha nem éreztem.

Biztosan csak fázom.

- Még egy keveset nézhetnénk a csillagokat.

Valamiért úgy gondoltam, hogy fényesebbek jelen pillanatban. Amikor már mindketten ásítani kezdtünk, lefeküdtünk aludni.  Néhányszor arra ébredtem, hogy az erdőben a faágak reccsenése hallatszott. Azonban minden alkalommal, amikor felébredtem, megnéztem, hogy Amaryllis jól van-e. Egyszer sem láttam, hogy lehunyja volna a szemét. Nagyon aggódik az orkok miatt.

꧁A꧂

Amint a nap feljött az égre, felugrottam, és elővettem két levélbe csomagolt Lembast. Leültem Legolas mellé, és néztem, ahogyan alszik. Végigsimítottam a kezemmel az arcán, és azon kaptam magam, hogy a hajával játszadoztam. Hirtelen hallottam, hogy nagyot sóhajtott.

- Nem gyakran ébredek arra, hogy a hajamat babrálják. -ült fel, és egyből a kezébe nyomtam az ételt.

- Amíg te megeszed, addig én összepakolok.

- Segítek neked, mert egy igazi férfinak rgy harapás is elég, hogy elűzze az éhséget.

- Ezért fogsz leülni és enni, még reggel van ehhez a hülyeséghez.

Nekem is enni kellett, ezért én is bekaptam egy-két falatot, amíg pakoltam. Próbáltam a pakolásra koncentrálni, amikor egy kéz futott át a vállamon. Legolas megfogta a másik takarót, és szemkontaktust létesített közte és köztem. De nem egy "megöllek" pillantással, hanem valami egészen mással. Elvesztem a boldogságot sugárzó kék íriszeiben.

- Nem kéne már mennünk? -Elhajoltam tőle, és Onix felé vettem az irányt.

- De igen, kellene. -pattant fel a lovára.

Átkeltünk a régi gázlón, majd elértük a hegyet, és megálltunk egy pillanatra.

- *Miért álltunk meg? -kérdeztem.

- *Nem tudom melyik úton kéne menni...

- *Azt szoktam mondani, hogy a jobb az mindig jobb. -mosolyogtam.

- *Megpróbálhatjuk.

Igazából tudtam az utat, csak sokkal szórakoztatóbb látni, ahogy Legolas ijedten néz minden irányba. Útközben nem tudtam abbahagyni a beszélgetést. Kérdezősködtem erről-arról, hogy mi történt, amíg távol voltam. Aztán eszembe jutott egy gondolat, hogy vajon miért olyan fontos az a levél, amit Elrond úrnak viszünk.

- Egyáltalán, miért olyan fontos ez a levél?

- Az apám annyit mondott, hogy Elrondnak kell vinnem a levelet, mert az orkok sokkal többen vannak a kelleténél.

- Ez minden? -lepődtem.

- Nem hiszem. Szerintem a Fekete Hanga miatt van. Már hetek óta nem látta őt senki.

Hosszú csend volt köztünk a mondat után. Fekete Hanga, a gyilkos, akinek valaki az útjába kerül, nem éri meg a holnapot. Legolas szemében félelmet láttam, vagy valami hasonlót. Így természetesen megkérdeztem tőle.

- Láttad már őt valaha?

- Harcoltam vele.

A válasza megütötte a szívem. Magával a halállal találkozott.

- Hogy történt ? -néztem rá.

- Kimentem az erdőbe néhány katonával, és találkoztam egy ork sereggel. Akkor fagyott meg a vérem, amikor megláttam egy fekete csuklyát, benne egy hanga virággal.

- Mi történt veled és a katonákkal?

- Sokakat megöltek, a túlélők és én pedig elbújtunk. Néhány napig ott maradtunk az erdőben, mert az orkok pihenés nélkül portyáztak körülöttünk.

Elég szívszorító történet, de a lényeg, hogy a herceg túlélte. A levél még mindig kísértett a gondolataimban.

- Visszatérve a levélre, gondolod, hogy a Fekete Hanga váratlanul lecsap ?

- Nem tudjuk biztosan, de jobb, ha óvatosak vagyunk. Elrond úr pedig nem tud semmit, ő nem az erdőben él, mint mi.

- Még így sem fogadnék arra, hogy a Fekete Hanga visszatér.

Beszélgetésünk azonban véget ért, mert megálltunk, hogy megcsodáljuk Imladris szépségét, amit a köznyelvben Völgyzugolynak hívnak.