Sötét vágyak ~ pjm|

4.rész

Fehér bőrömön egy vörös folt ékeskedett, ami körül még egy két centis körben piros volt a kézfejemen.

- Nyomás. - Emelte fel hangját még mindig engem bámulva. Nem tudom honnan jött a hirtelen bátorságom, de nem mozdultam. Álltam kemény, rideg tekintetét.

Nem kellett volna....

- Így játszunk ribikém? - Állkapcsa megfeszült amiért nem engedelmeskedtem neki.
Lassan állt fel, le nem véve szemét rólam.
Őszintén? Görcsöltem, rettegtem, hogy vajon most mi következik.
Kellett nekem is ellenkezni.

Fekete bőr bakancsával erősen rúgott egyet oldalamba, ami miatt nyögve a földön kötöttem ki, levegőért kapkodva. Esetlenül kúsztam, másztam a földön, mint valami partra vetett hal. Amit ő láthatólag élvezett miközben lassan sétált utánam, mikor hirtelen kapott bele fekete hajzuhatagomba és erősen húzta hátra fejem.

Fejem lüktetett, oldalam szúrt. Tönkre voltam. Tönkre.

- Sszz - Szisszentem fel a fájdalomra.

- Ne sajnáltasd magad kicsim,
szóval TÜNÉS! - Üvöltött rám, és lökött rajtam még egy utolsót. Én meg amilyen gyorsan csak tudtam indultam a dolgomra, jó kislány módjára....
Davis a pánikomat élvezve helyezkedett el a kanapén egy sörrel a kezében, bekapcsolta a Tv-t és azt kezdte el bámulni.

Inge vasalása közben próbáltam nem el sírni magamat a kíntól, amit nap mint nap el kell, hogy viseljek....
Egy kövér könnycsepp gördült ki szememből, amit rögtön letöröltem, nehogy észre vegye.
Mert még azért is meg lennék büntetve.
Miért nem tud békén hagyni?? Vagy egyszerűen minek kell folyton arra emlékeztetnie, hogy nem lehetek anya, hogy nem lehet saját kisbabám akit én hordozhatok 9 hónapon keresztül és hozom világra....
Nekem is ugyanannyira fáj mint neki, hisz nem lehet gyerekem aki az én vonásaimat is örökölhetné...

~II~

2 órán keresztül, megállás nélkül csináltam
a dolgomat, hisz nem akartam újabb  büntetés kapni....A testem már így is tele van lila-sárga foltokkal és zúzódásokkal, illetve hegekkel, amik már csak emlékek maradnak számomra.

Szép kis emlékek mondhatni

Még gyorsan letöröltem a vizes pultot, és észre vétlenül osontam fel a közös szobánkba és feküdtem fel az ágyra egy fáradt sóhaj kíséretében, hogy addig amíg ő lent van, legalább addig érezzem magam szabadnak....
A plafont bámulva lassan éreztem, hogy a szemem kezd lecsukódni és a testemből pedig kezd elszállni az erő a fáradságtól. Nem mertem elaludni. Féltem. Féltem, hogy bármelyik pillanatban betoppan, és nekem esik. Minden percem egy rettegés. Minden kis neszre, padló nyikorgásra muszáj felkapnom a fejem, ha esteleg jönne, legyek felkészülve...
Nem akartam ezt, én mindenre számítottam mikor kijelentettem, a boldogító "igen-t" csak erre nem. Ez felér egy szomorító "igennel".
Azóta lett ilyen amióta megtudta, hogy nem lehet közös gyerekünk. Ezután eléggé rá szokott az alkoholra....és nem az angyali formáját hozta ki belőle. Kezdetben egy két pofont kaptam, aztán egyre sűrűbben és idáig fajult. Egyszerűen ebben találta meg az élvezetet, és örömmel csinálja amikor csak kedve tartja.
Pislogtam még párat, mire végleg elnyomott álom....

Az este folyamán nem igazán tudtam aludni, folyamatosan forgolódtam, és ziháltam. Fejem a hirtelen ért nyilalló érzéstől majd fel robbant úgy szúrt. Megint a  vörösen izzó szemekkel álmodtam, amik már kiskorom óta kísértenek.

Pontosan 23 éve....

Mikor még jóval kisebb voltam, a szüleim mindig letudtak annyival, hogy "majd elmúlik" vagy, hogy ez természetes mert mèg a gyerekeknek "nagy a képzelő erőjük."
És én hittem nekik. Egy darabig. 14 éves. koromig. De miután nem észleltem semmilyen változást és már nem is voltam olyan kis gyerek, a szüleimnek muszáj volt elmondanom. Ennek hatására a szüleim bediliztek és elvittek egy pszichológushoz....
Sok dologgal próbálkoztak. Talán abban az időszakban csillapodott is valamennyire, de végül mégis itt vagyok ahol.
Ez úgy látszik már nem csak egy kiskori bebeszélés....

Ez több annál!

Zihálva ültem fel ágyamon és izzadó tenyeremmel kaptam fejemhez. Szememet szorosan csuktam be erősen koncentrálva. Szívem dobogását már a fülembe hallottam. Szédültem, mert most talán még
intenzívebben éreztem.
Szememet kinyitva vettem csak észre, hogy a sarokban két vörös szempár pislákol, és csak mered rám. Légzésem rögtön abba maradt, és csak figyeltem azokat.
Egy ideig még meredtem rájuk, míg nem lassan halványodni kezdtek és végleg eltűntek.

Nem nyugodtam meg, HATÁROZOTTAN NEM.

Úgy éreztem, mintha még mindig lenne társaságom, mintha nem csak én lennék itt egyedül a szobában.....
Furcsa érzés volt, mire szaporábban kezdtem el venni a levegőt. De erőt véve magamon óvatosan másztam ki az ágyból és lassú léptekkel közelítettem meg a sarkot.
Nem tudom mit éreztem és, hogy miért, de nem volt ott senki. SENKI!
Lehet tényleg paranormális vagyok....

- Nem vagy paranormális, amiket látsz és érzel az mind igaz, kislány  - Mély orgánuma zene volt fülemnek, míg meleg lehelete csiklandozta nyakamat. Némán álltam egy helybe nem mertem megmozdulni. Annyira megijedtem, hogy már szívem a torkomba dobogott. - Ne félj, nem bántalak - Simított felkaromra amitől kirázott a hideg. Jó érzés volt. Puha ujjai lágyan cirógatták bőrömet. Érintése ismerős volt, de valahogy még se tudtam, hogy honnan.

- Mit a-akar? - Kérdeztem meg végül alig hallhatóan.

- Inkább kit. - Halkan kuncogott. Kurva vicces.
Legalább az egyikünk  jól szórakozik.

Az ismeretlen egyik kezét szemem elé rakta,
míg a másikat a derekamon pihentette.
Éreztem, hogy kezdek gyengülni...nem tudom, hogy mit csinált de szemem már kezdte feladni a szolgálatot. Végül még ennyit mondott.

- Még találkozunk, jóéjszakát - lágyan csókolt nyakamra és aztán minden elsötétült....