𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

2. Új munka

Reggel már késéssel keltem. Úgy kapkodtam, mintha az életem múlna azon a pár másodpercen. Sminknek csak a szememet tudtam kihúzni, szempillaspirált és egy természetesnek ható, piros rúzst sikerült még magamra kenni. Már 3x kaptam hisztérikus rohamot majdnem, azt éreztem, hogy a világ is ellenem volt, mert egyszerűen semmi nem akart úgy működni, ahogy azt én akartam.

Felkapva a kistáskámat, beledobtam egy csomag zsepit és a telefonomat, majd mint az őrült, rohantam le a lépcsőn, az utolsó fokon majdnem el is estem. Ha nem lett volna korlát, biztos, hogy tanyáltam volna egy hatalmasat.

Kocogva siettem a buszmegálló felé, hogy elérjem az óránként járó, rozoga buszt, amivel a második napunkon már találkoztam. Rubyt kísértem az iskolába, mikor is először tapasztalhattuk meg a kertvárosi élet undorító közlekedését. Persze, máshova gyakrabban mentek a buszok, de ahova én tartottam, oda csak egy közvetlen járat volt, és az ráadásul csak mint mondtam, óránként járt.

Éppen, hogy elértem, lihegve borultam le az egyik üres, hátsó székre. Kapkodva vettem a levegőt, a futás soha nem volt a kedvencem az életemben, utáltam, akár hányszor futnom kellett.

A buszút lassú volt, és folyamatosan zötykölődött. Nem voltam az a fajta, aki rosszul lesz a hosszabb utakon, de ez a folyamatos ugrálás engem is kikészített. Mintha a hullámzó tengeren lettem volna egy nyamvadt csónakban. És nem, nem az út hibája volt, hanem a buszé, ami öregebb volt, mint a szüleim életkora összeadva. Nem, amúgy nem tudtam, hogy mikorról maradt fent ez a csodás közlekedési jármű, de gondolataimban már párszor eljátszottam, hogy egy villanypóznába vezetem. Ami meg is eshetett volna, mivel nem volt jogosítványom.

Ilyen, és effajta marhaságokon agyaltam, mire végre megérkeztem a célállomásomhoz. Éppen, hogy beértem nyolcra. Kissé csapzottan, de megjelentem időben, és ez volt a lényeg.

A recepciós hölgy mosolyogva üdvözölt, és egyből faggatni kezdett, hogy miért vagyok itt, ki vagyok, meg a többi.

– Uhm, egy munkára jöttem megbeszélésre – mondtam dadogva, nem igazán világosított fel Miranda, hogy mit kéne mondanom vagy tennem, mindössze annyi volt az instrukció, hogy érjek ide nyolcra.

– Én hívtam ide – jelent meg a megmentőm, Mira néném, aki mosolyogva sietett hozzám. – Gyere, már várnak – tette kezét a lapockámra, és tolni kezdett a gosszú folyosó felé.

Egy folyosón befordultunk, majd bementünk egy szobába, ami inkább egy próbateremnek tűnt inkább, legalább is a hangszerekből ítélve.

– Itt van az unokahúgom – álltunk meg végre, mire páran felénk fordultak.

– Fiatal – mért fel egy idősebb nő, akinek szőke haja egy tökéletes kontyba volt összefogva.

– Igen, de remek munkaerő lenne – mondta Miranda mosolyogva, miközben átölelt fél karjával.

– Hát, nekem rendben van, de itt a fiúk véleményén lesz inkább a hangsúly.

– Fiúk? – fordultam Miranda felé kérdőn. Hát nem valami asszisztensi munkára jöttem?

– Igen, az ők asszisztense leszel, kisegíted őket meg ilyenek – válaszolt Mira kedvesen.

– De milyen fiúk? – kérdeztem, de válasz nem jött, mivel nyílt a nagy tölgyfaajtó, és hangosan röhögve jelent meg négy fiú.

– Ők azok – suttogta a fülembe Miranda, majd ellépett tőlem.

A négy fiú először ledöbbenve mértek végig, majd annyiban hagyva a jelenlétemet, a szőke nőhöz mentek, vagyis én azt hittem. Egy mellette álló férfihez kezdtek el beszélni, aki nagy mosollyal üdvözölte őket.