𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

4. Nem is olyan vészes..

Szerencsére mindent sikerült bevinnünk, és Bill még az elpakolásban is segített. A testvérével ellentétben, ő kifejezetten kedves volt és segítőkész. Valamiért olyan volt, mintha régóta barátok lettünk volna, nagyon közvetlen és éber személyiség volt, felemelő volt a társasága. Tommal lehet, hogy nem igen tudtam elbeszélgetni, de Billel annál inkább. A konyhában nekikezdtem már a vacsorának, és közben is végig beszélt hozzám, és várta, hogy én is beszéljek őhozzá.

– És ezért vagyok itt, és főzök úgy, hogy amúgy rohadtul nem tudok főzni – nevettem fel zavartan a végére.

– Na ez tényleg szorult helyzet – bólogatott egyetértően Bill, miközben a nemrégiben kiöntött teáját szorongatta kezei között. – Érthető a kiakadásod, de nézd a jóoldalát.

– Van ennek jóoldala? – kérdeztem vissza amolyan „normális vagy?" nézéssel.

– Még szép, hogy van! Megannyi új lehetőség tárult eléd, új ország, új emberek, új munka.

– Köszi, hogy próbálod összekaparni a reményem hamvait, de nem fog változni a véleményem – sóhajtottam fel, közben pedig megkevertem a fortyogó levest.

– Miért utálod ennyire az országot? – tette fel a nagy kérdést Bill. Igen, nem véletlen utáltam az országot, volt ám oka.

– Hosszú sztori – könyököltem a pultra, megtámasztva fejemet kezemmel.

– Hu képzeld, pont van egy csomó időm – vigyorodott el, ő is megtámaszkodva a pulton.

– Jó, de ehhez pia is kellene – mondtam, remélve hogy ezzel kibújhatok a mesélés alól, de Billnek erre is volt válasza.

– Huuu képzeld, pont van elrejtve a hűtő mélyére egy kis dugi pia, pont az ilyen esetekre – mutatott rám, miközben a hűtőhöz szambázott nagy vigyorral, és kivette a félig elfogyasztott Chivas whiskeyt.

– Biztos jó ötlet ez? Holnap menni kell dolgozni – mosolyodtam el, magamban átkozva saját magamat, mivel nem voltam soha nagy iszákos, nem szerettem az alkoholt.

– Te csak ne aggódj – vett elő két kristálypoharat, majd kitöltött a piából mindkettőbe. – Na fenékig – vette kezébe az egyik poharat, míg én vonakodva húztam magam elé a másikat.

Számhoz emeltem, és a nyelvemmel belekóstoltam, és igen, nem lepett meg az az íz, ami fogadott. Fintorogva kortyoltam bele, majd leraktam a pultra, és magamra erőltettem egy mosolyt.

– Na akkor, sztorira fel – foglalt helyet a pultnál lévő egyik bárszéken, és kíváncsi tekintettel vizslatott engem.

– Az elmúlt 18 évemben 1 barátom volt, és mit ad ég, német származású volt – kezdtem bele a mesébe elgondolkodva. – Az elején maga volt az álompasi, aztán miután összejöttünk, szépen lassan kimutatta a foga fehérjét – haraptam be alsó ajkamat, ahogy visszagondoltam a történtekre. – Többször is agresszívan viselkedett, ráncigált, leteremtett minden apróság miatt, illetve a beszédmodora is szörnyű volt, a földig alázott, és ellenem fordította minden problémámat, amit bizalmasan osztottam meg vele. Hiába könyörögtem neki, nem változott. Hiába veszekedtünk, mindig kibékültünk, mert én szerettem őt, bármennyire is fájt. Viszont közel a két évhez, elszakadt a cérna, és szakítottam vele. Hát, a fogadtatása nem volt valami jó, kaptam tőle minden int. Haljak meg, soha ne legyek boldog, nem érdemlek meg senkit magam mellé, aztán jött a könyörgés, hogy megoldjuk, minden olyan lesz mint régen, de... Tudtam, hogy nem fog megváltozni, ha nem lépem meg ezt a lépést. Már nem szerettem, vagyis nem szerelemmel. Tönkre tett, idegronccsá váltam. Két és fél hónapig szenvedtem, de tudtam, hogy csak a megszokás miatt volt az egész. És igen, emiatt a bugyuta indok miatt „utálom" a németeket – fejeztem be a hosszasra sikeredett monológomat.