𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

3. Hogy mivan?

Tom hamar elkészült, és meglepetésemre, a sapka ismét a fején díszelgett. A garázshoz vezetett, vagyis én követtem őt, de ami ott fogadott engem... Totálisan letaglóztam a látványtól. Több drága, csúcskategóriás kocsi foglalt helyet a hatalmas garázsban. Viszont már a jól ismert sportkocsit választotta, amivel ide is elhozott.

Bevallom, soha nem értettem a kocsikhoz, sőt nem is rajongtam értük, nekem oly mindegy volt, hogy Audi, BMW, vagy csak egy Suzuki vagy Opel, vagy bármi más.

Ez a sportkocsi, számomra igazán kényelmes volt, és kellemes volt benne utazni. A családban egyedül apának volt jogosítványa, viszont kocsija nem volt, legalábbis sajátja nem. A cég kocsiját használta, ahol dolgozott. Viszont ő Tomhoz képest, nagyon óvatosan vezetett, a megengedett sebességhatár alatt ment mindig, míg Tom egész lazára vette a vezetést.

– Mire vársz? – rántott vissza a valóságba Tom, miközben beszállt a kormány mögé. Vettem egy mély levegőt, majd beszálltam mellé.

Az út csendben telt, vagyis az a két rövid perc, amíg kiállt a garázsból, és lehajtott a feljáróról.

– Na?

– Hm? – fordultam felé értetlenül.

– Szerinted magamtól megszülöm, hogy hol laksz? Vagy navigálni szeretnél te magad? – vonta fel szemöldökét, miközben ujjaival türelmetlenül kopogtatott a kormányon.

– Ja, izé.. – kezdtem el a fejemet törni, mivel fogalmam sem volt, hogy mi a pontos cím. Valamiért csak az otthoni címünk jutott eszembe. Számat harapdálva próbáltam kitalálni, hogy mi legyen. Tom észrevehetően direkt a lehető leghangosabban sóhajtott fel. – Várj – mutattam fel mutatóujjamat, majd telefonomat előhalászva Mirandát kezdtem el hívni.

Ciki volt, de végre megvolt a cím, amit Tom unottan pötyögött be a GPS-be, majd a gázra lépve már mentünk is a cél felé.

Innentől néma, kínos csend telepedett ránk. Én csak a szoknyám szélét birizgálva bámultam kifelé, figyelve az utat és az utcákat, míg Tom az utat figyelte. Miután mindketten meguntuk a másik sóhajtozását, és torokköszürülését, Tom bekapcsolta a rádiót.

– Hogyhogy nem tudod, hogy hol élsz? – jött a hirtelen kérdés, amitől meg is ijedtem.

– Most költöztünk csak ide, eddig Írországban éltünk.

– Miért jöttetek ide? – jött az újabb kérdés.

– Mamám meghalt, és apa ragaszkodott a házhoz, ahol felnőtt – fontam össze magam előtt karjaimat. Még mindig idegesített a tény.

– Aha – jött a válasz, majd ismét leszállt ránk a csönd. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk.

– Bejössz? – kérdeztem, miközben kikapcsoltam a biztonságiövet.

– Minek? – nézett rám úgy, mintha a világ legnagyobb hülyeségét kérdeztem volna meg.

– Csak kérdeztem – forgattam meg szemeimet, majd kiszállva, erősen becsaptam az ajtót.

– HÉ! – szállt ki Tom is, idegesen utánam kiabálva. Nem fordultam hátra, de elmosolyodtam.

– Anya! – nyitottam be a házba.

– Haley! – sietett elém Ruby. – Na? Milyenek? Hogy néznek ki? Milyen a hangjuk? Mindent tudni akarok! – kezdett el körbe ugrálni vigyorogva.

– Még is mit képzelsz, mit csapkodod a kocsim ajtaját? – kapta el felkaromat Tom.

– JÉZUSOM! – kezdett el sikítani Ruby. Tom lefagyott, szerintem még levegőt is elfelejtett venni egy pillanatra.