𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

1. Irány Németország

Kora tavaszi idő volt, a szél lágyan fújta a fák lombjait, amiken a falevelek zöldes színekben pompáztak már. Unottan bámultam kifelé az ablakon, teljesen figyelmen kívül hagyva a tanárt, aki valami nagy baromságról beszélt már egy jó ideje, olyanról ami senkit nem érdekelt a világon. Padtársam oldalba bökött, mire én felszisszenve kaptam felé a fejemet, de ő szemeivel a tanár felé sandítva adta tudtomra, hogy szólítottak.

– Igen? – kérdeztem zavartan, és egyből le is izzadtam a parától. Körülbelül a csengőtől számítva, nem figyeltem egyetlen szavára se.

– A fülén ül talán? Az igazgatónő hivatta az előbb a hangos bemondón – intett a tanár jobb kezével, a másikkal pedig feltolta a szemüvegét.

– Oh – fagytam le egy pillanatra, majd felkapva táskámat, kisiettem a teremből.

Az igazgatói az első emeleten volt, az én órám pedig a negyediken. Unottan ballagtam le a lépcső sorokon, és szinte minden léptemnél arra számítottam, hogy megcsúszok. Nem tudtam, hogy miért, de ilyen érzésem volt.

Az igazgatói iroda elé érve beszívtam a levegőt, és kopogtattam az ajtón. A „gyere" szócska után lenyomtam a hideg kilincset, és beléptem az irodába.

– Haley – nézett rám az igazgatónő. – Gyere, ülj le – mutatott az asztalával szemben lévő két székre. Számat harapdálva mentem a székekhez, majd helyet foglaltam. – Nos, ne haragudj, nem igazán tudom, hogy hogyan is kéne egy ilyen hírt közölnöm... Sajnálattal tudatom, de a nagymamád elhunyt.

– Melyikük? – kérdeztem meg, mivel volt kettő is. Az egyikük itt lakott Írországban, ahol mi is, a másik, az apai nagyanyám pedig Németországban.

– Az édesapád anyukája. Ha szeretnél, elmehetsz az iskola orvoshoz lepihenni, vagy ha jobbnak érzed, menj haza. Édesanyád azt mondta telefonban, hogy el fogtok utazni, szóval én a második lehetőséget választanám – mondta halkan az igazgatónő. Egy kis ideig csak bámultam magam elé. Nem ismertem igazán apa anyját, életemben ha 2x találkoztam még vele, de az is csak tipegő koromban fordult elő.

– Rendben. Akkor én hazamegyek – mondtam rekedtes hangon. – Köszönöm – álltam fel, majd kisiettem az irodából.

§§§

Hazaérve az egész ház úszott a letargiában. Apa a szobájukban „aludt", anya pedig a teraszt takarította. A húgom a szobájában volt, nem ment iskolába, mivel anyáék nem akarták, hogy elmenjen osztálykirándulásra. Ekkora marhaságot...

– Megjöttél, Haley? – egyenesedett ki anya. Arca szomorú volt, még is mosolygott.

– Úgy néz ki – mosolyodtam el. – Az Igazgatónő említett valami elutazást. Elmentek?

– Az egész család megy. Apáddal régóta beszéljük, hogy mi lesz, ha elhuny a mama. Mert csak nem állhat üresen a háza, és apád is ragaszkodik a gyerekkori otthonához.

– Na várj, ez úgy hangzik, mintha költözni akarnátok – emeltem kezemet magam elé, összevont szemöldökkel.

– Nem csak akarunk, fogunk.

– Na nem, én nem megyek sehova. Itt nőttem fel, biztos, hogy nem megyek el egy totál idegen országba, csak mert apának az a jó!

§§§

Nos, nem nyertem a szüleim ellen. A repülőtéren vártunk, hogy végre felszállhassunk a járatunkra. Magamban átkoztam az egész helyzetet, semmi kedvem nem volt Németországba költözni, soha nem szerettem. A nyelv meg valami undorító. Iskolában muszáj volt tanulnom, meg hát apám is német volt, szóval igen, nyilván beszéltem a nyelvet, de nem szerettem.