𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

14. Viszlát Németország

Másnap, mikor felkeltem nagyjából annyi erőm és életkedvem volt, mint egy letaposott fűszálnak. Bill még aludt, de én nem akartam tovább feküdni és várni, így óvatosan kimásztam az ágyból, és lábujjhegyen elsiettem az ajtóig, majd kisurrantam a folyosóra. Visszacsuktam az ajtót, majd fejemhez kapva összeszorítottam a szemeimet, mivel nem elég, hogy valószínűleg fel voltak dagadva, de még a fejem is hasogatott. A szobám felé ballagtam, és csak ekkor vettem észre, hogy nyitva van a szobám ajtaja, és a vele szemben levő szobáé is.

Értetlenkedve néztem körülbelül egy 10 másodpercig, majd annyiban hagyva, bementem a szobámba, viszont az ágyamon feküdt valaki. Megijedtem, de aztán realizáltam, hogy Tom volt az a bizonyos valaki. A takaróm a nyakáig fel volt húzva, és magához ölelte a plüsst, amit én vettem magamnak nemrég.

Iszonyat édes volt, és legszívesebben bámultam volna tovább halálom napjáig, de mozognom kellett. Halkan a szekrényemhez léptem, és kivettem egy trikót és egy farmer rövidnadrágot, majd a fürdőmbe osontam, hogy felöltözhessek, és feltegyek egy alap kis sminket, mivel úgy néztem ki, mint akit a halálból hoztak vissza nemrég.

Belenézve a tükörbe, egy olyan két percig legalább szörnyülködtem a kinézetemben, majd neki is láttam orvosolni a helyzetet. Kihoztam belőle a maximumot, és még így se néztem ki jobban. Feladtam a próbálkozást, annyira nem is érdekelt, szóval így mentem vissza a szobába, ahol Tom már kezdett ébredezni.

Gyorsítottam lépteimen, nehogy véletlen egymásra nézzünk, vagy még rosszabb, egymáshoz szóljunk. A táskámat felkaptam a székemről, a telefonomat elvettem az éjjeli szekrényről, majd kimentem a szobából, aminek ajtaját kicsit behajtottam.

– Haley? – hallottam Bill mozgolódását, mire bementem a szobájába.

– Én megyek, majd sietek vissza. Kell valami? – hajoltam az ágy fölé.

– De mondtam, hogy elviszlek – dünnyögte csukott szemekkel.

– Ne aggódj emiatt, hívok taxit, aludj csak – sepertem ki egy tincset az arcába, bár kicsit hozzá volt tapadva. – Délután be kell mennetek, pihenjétek ki magatokat. Gustavnak és Georgnak is megírtam, majd ugorjatok be értük, jó?

– Jójó, igen is – motyogta, majd átfordult a másik oldalára. Kis ideig még néztem a hátát, majd könnyező szemekkel felegyenesedtem, és kihátráltam a szobából. Már most hiányzik az egész...

A tárcámat elnézve, nem futotta taxira, szóval a tömegközlekedéssel kellett megoldanom a bejutást. És ez egyenlő volt a halállal, iszonyat rosszul tájékozódtam, plusz azt se tudtam, hogy merre van az arra, vagyis ebben az esetben, hogy merre felé volt a cég, a kiadó, vagy tudja a jó ég már, hogy mi az a hely.

A legközelebbi buszmegállóhoz érve, felnéztem a táblára, és értetlenül néztem a megállók nevét. Oké, tudtam, hogy hol vagyok, de hogy a végállomásom merre leledzett, az kérdőjel volt.

– Elnézést – szólítottam le remegő hanggal egy idős nénit, aki szemüvege mögül, pislogva tekintett fel rám. – Tudja esetleg, hogy merre felé van ez a kiadó? – mutattam a telefonomon lévő címet a néni felé, aki egy jó pár másodpercen keresztül csak pislogva nézte a mobilom kijelzőjét, majd elmosolyodva bólintott.

– Ezzel a busszal az utolsó megállóig kell menni, utána sétálni egy jó pár percet, vagy fel lehet szállni egy buszra, viszont az nem tudom honnan megy – mondta kedvesen, közben a kezemre simított. Aranyos volt, el is mosolyodtam az érintése végett.

– Köszönöm – mondtam vigyorogva, majd a továbbiakban csendben vártuk a busz érkezését.

Na már most, hogy ismét tisztázzam, utáltam az egész utat. Nem tudom, hogy mi lelte a kerekeit, de úgy zötykölődtünk, hogy a tengeri betegség kerülgetett. Meg úgy alapból se éreztem fényesen magamat. De nem foglalkoztam ezzel, tudtam nagyon jól, hogy mi okozza, így nem is aggódtam miatta.