𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

13. Rossz szituációk hada

Nem vettem olyan sok mindent, igazából csak két megpakolt szatyorral battyogtam hazafelé, a nyakammal szerencsétlenkedve, mivel valamivel az esernyőt is fogni kellett, mert jónak látta az ég, vagyis ott fent a Nagy Főnök, hogy akkor szakad le, mikor én megyek már haza a vásárlásból.

Mire visszaértem, bőrig eláztam, ott is vizes voltam, ahol nem kellett volna annak lennem jóformán, a cipőm is annyira beázott, hogy kiadta azt az idegesítő hangot minden léptemnél.

Beérve az ajtón, a két megpakolt táskát nemes egyszerűséggel csak ledobtam, az esernyőt is mint aki idegrohamot kapott, úgy dobtam le a csempére, a cipőmet meg már a küszöbnél lerángattam a talpamról.

Vizes zoknival csattogtam el a szatyrokkal a kezeimben a konyháig, majd neki is álltam kipakolni mindent. A fizumat jól elherdáltam mindig, alig maradt már valamim. Pedig muszáj gyűjteni...

Annyi kedvem se volt, hogy bedobjam a sütőbe az előre fagyasztott pizzát, szóval berakva azt is a fagyasztóba, kidőltem a kanapén. Alig vártam, hogy végre vége legyen mindennek. Valami nem volt rendben, és ebben biztos voltam.

– Haley! – hallottam meg Bill hangját, nevetése belopódzott a szívembe is. Felültem, és mosolyogva támaszkodtam meg a kanapé háttábláján.

– Merre voltál? – kérdeztem mosolyogva, miközben néztem, ahogy Bill ledobja a szatyrokat, és a haját dobálja.

– Vettem pár cuccot – pillantott rám, én pedig meg is értettem, hogy milyen cuccokról volt itt szó. – De a legfőbb az itt van – kotorta elő a szatyor aljáról szinte a kis dobozt, amit felém is dobott egyből. – Csak enyhe célzás.

– Óvszer, milyen aranyos – vettem kezembe a dobozt, majd hangosan nevetni kezdtem. – Köszi, majd hasznát veszem valamikor.

– HALEY – Tom hangja idegesen csengett, egyenesen fentről jött, az emeletről. Megugrottam, és mint az őrült, úgy rohantam fel a lépcsőn is.

Sietősen rohantam a szobám elé, - mivel onnan jött a hang - , ahol Tom várt, az ágyamon ülve. Egy pillanatra lefagytam az ajtóban, majd összeszedve magamat, nyeltem egy nagyot, és becsuktam magam mögött.

– Ez még is micsoda? – mutatott fel egy papírt. A gyomrom összeugrott, és automatikusan a hasamra simítottam. Hogy találta meg..? – Azt kérdeztem, hogy ez még is mi a szar! – emelte fel a hangját, miközben meglengette a kezében lévő, gyűrött lapot.

– Tom, ez... – nyelnem kellett, mivel a gombóc a torkomban csak nőni kezdett.

– Abortusz – mondta, miközben felállt, és elém lépett. – Hogy volt képed nélkülem dönteni? – hajolt egészen közel az arcomhoz. Nagyon dühös volt, szemei villámokat szórtak felém.

– Én testem, én döntésem – nyúltam a papírért, de elrántotta a kezét.

– Én voltam az apja, Haley – mutatott magára remegő kézzel. Ijedten néztem vele farkasszemet. Megijesztett az az aura, ami belőle áradt.

– Add ide – nyúltam ismét a lapért, de ismételten elrántotta a kezét.

– Látom téged nem viselt meg – vágott egy mosolygós grimaszt, de a szemei így is azt sugározták felém, hogy legszívesebben kinyírna helyben.

– De, képzeld kurvára megviselt. Szerinted én azért tettem, mert ilyen kedvem volt? Basszus Tom, használd már azt a mogyoró nagyságú agyadat, az Isten áldjon meg! – emeltem fel a hangomat, ami nem kis meglepetést okozott Tomnak.

– Magyarázd akkor el nekem, hogy felfogja az a mogyoró nagyságú agyam is – kapta el csuklómat, és az ágyra ültetett. – Mondjad csak, csupa fül vagyok – állt meg velem szemben, összefont karokkal. Remegő testtel szorongattam ujjaimat, és próbáltam összeszedni magamat. A sírás kerülgetett.