𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦 - 𝐄𝐬 𝐢𝐬𝐭 𝐤𝐞𝐢𝐧 𝐇𝐚𝐩𝐩𝐲 𝐄𝐧𝐝

6. Beelitz heilstätten, avagy irány az elhagyatott kórház

A kocsihoz kiérve Tom megállt, és lassan rám emelte tekintetét. Kérdőn néztem szemeibe, mire végre megszólalt.

– És hova is megyünk? – kérdezte, miközben megtámaszkodott a kinyitott kocsiajtón.

– A beelitz-heilstätten kórházba – mosolyodtam el zavartan.

– Aha, és az milyen messze is van? – vonta fel szemöldökét. – Kétlem, hogy a szomszéd város, mivel gyanítom, hogy kinézted, nem pedig tudtad, hogy van egy hely a közelben.

– Uhm, nagyjából egy óra? – haraptam be alsó ajkamat, közben megvontam vállaimat is.

– Nem – csapta be a kocsiajtót, majd készült volna bemenni a házba, de én elé sietve megállítottam.

– Na légyszi Tom, legyél jófej – tettem össze két kezemet, elővéve a kölyökkutya tekintetemet, ami nem, nem volt soha hatásos, senkire nézve se.

– Én jófej vagyok, csak nem itt és most – került ki, de én ismét útját álltam.

– Mit akarsz cserébe? – vetettem be a végső kártyát, ami mindenkit megfog.

– Semmit, nem akarok egy órát vezetni egy kibaszott elhagyatott helyre, hogy jól beparázz, és félj megint kimenni a vé..cé..re – nézett el a távolba, és mintha a feje fölött lévő villanykörte felvillant volna. – Oké, csapassuk.

– Hogyhogy meggondoltad magad? – kaptam el karját, miközben kinyitotta a kocsiajtót. Bill csak ekkor lépett ki a ház ajtaján.

– Csak meggondoltam magamat,, nincs oka – vonta meg vállait. – Nem gond, ha most hátulra kell ülnöd? Miközben megyünk, szeretném tanítani Haleyt, hogy legalább vezetni tudjon – nézett Bill felé.

– Ja, aha persze – bólintott Bill, majd beült hátra.

– Király, akkor indulás – ült be Tom is a kormány mögé, én pedig az anyósülésre, mellé.

– Hol a gps? – kérdeztem, mire Tom furán nézett felém. – Mi az?

– Csak a szemed szúrja ki – mutatott a műszerfalra, ami kettőnk között volt. Közvetlen a rádió felett volt.

– Oh, igaz is – nevettem fel zavartan, majd beírtam a kórház címét, és becsatoltam a biztonsági övet. – Na mehetünk – néztem mosolyogva ki az ablakon.

– Khm – köszörülte meg torkát Tom, mire felé pillantottam. – Te csak ne kifelé bámulj, nézd mit csinálok – pillantott a váltó felé, majd fejével a pedálok felé bökött.

– Ja igen – húztam el számat. – Szóval?

– Először beindítod a motort – mondta, miközben elforgatta a kulcsot. – Majd kuplung, és rükverc – magyarázott, én pedig lelkes, ó igen nagyon lelkes nézőként figyeltem, ahogy csinálja amit csinálnia kellett. – Kitolatunk, felengedve lassan a kuplungot – magyarázott tovább, közben a kocsi szépen l is kezdett tolatni. – Végig nézz hátrafelé, nehogy baj legyen – mondta, ami miatt el is mosolyodtam. Soha nem mutatta be nekem senki, hogy hogyan is kell egyáltalán bánni az autóval, vagyis hogy hogyan kell vezetni.

– És akkor, miután kint vagyunk, váltunk, és ahogy gyorsulunk, úgy váltunk egyre feljebb, érted? – pillantott felém, mire én egy nem igazán meggyőzőt bólintottam. – Jó, majd még úgy is többször el mondom, meg majd gyakorolsz is – mondta elmosolyodva, majd kihajtottunk az utcából.

Az út eleje csendben telt, Bill elaludt, én pedig a rádióval babráltam, keresve egy jó számot végre.

– Öhm nem akarlak megzavarni, mert amúgy rohadt vicces, ahogy szerencsétlenkedsz, de nem jó gombot nyomogatsz – nevetett fel halkan, tekintve az alvó Billre.