School Shooting

7:30

Az ébresztő mellettem fülsértően szól. Kelletlenül nyúlok ki a takaró alól, hogy kinyomjam a ricsaj okozóját, majd lemondóan morgok a párnámba. Ideje felkelnem, vagy elkések a suliból.

A hátamra fordulok, és a kávébarna plafonra bámulok. Miért is kell felkelnem? Kifejezetten járna nekem egy szünnap, egy lógás, amit még sosem csináltam. Az ötlet igazán csábító, és eljátszok a gondolattal, mint mostanság egyre többször. Azonban tudom, hogy nem fogom megtenni. Az apám csalódna bennem, ha lógnék, és ma lesz egy dogám is, amire rengeteget készültem.

Fáradtan a hajamba túrok, és felnyögök. Tényleg igaza van Rob Marternek: egy kibaszott stréber vagyok, és ennek vetek alá mindent. Dühösen csapom le az ágyra a kezeimet, és ülök fel gyorsan, dühösen meredve magam elé. Mi a faszért gondolok arra a rohadékra?! És miért adok neki igazat?!

A szobámban konkrétan könyvespolcok alkotják a falakat, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy stérber vagyok! És a kilencven százalékuk egyébként is tündérmese, fantasy a javából. A többi túlzottan... száraz az ízlésemnek. Megrázom a fejemet, és az előző este félbehagyott könyvre nézek, ami az ágyam túloldalán fekszik. Elmosolyodok. Csak túl kell élnem a napot, és újból elmerülhetek abban a világban. Csak hat óra, ha Mr. Keith bal lábbal kel, talán elenged minket hamarabb, és csak öt.

A fürdőbe megyek, és forró vízzel lezuhanyozok. Vastagon áll odabent a pára, mire végzek, és mindent belep a citromfű illata. Törölközőbe csavarva, csöpögve lépek ki az ajtón, és egyből az apámba ütközök. Már munkába indul, az egyenruha van rajta, és már a fegyvert is magára szerelte. Még nem érte el a negyvenes éveit, bár már közel jár hozzájuk. Magas férfi, eléri a száznyolcvanat, a cipője még öt centit dob rajta. Amióta csak az eszemet tudom, izmos volt, állítása szerint azért, hogy meg tudja védeni a családját, és az embereket a rosszaktól, bármilyen helyzetben. A kedvencem benne, hogy sosem borotválkozik, legalábbis az arcán lévő hatalmas szőrzet ezt mutatja. Imádom azzal szivatni, hogy a tudta nélkül ceruzákat nyomok bele, és hagyom, hogy úgy menjen az őrsre, vagy egyéb dolgokat rejtek bele.

A medve külső megtévesztő, ugyanis nála kedvesebb és gondoskodóbb emberrel még sehol sem találkoztam. A barba szemei, amiket én is örököltem, mindig kedvesen és szeretően csillognak, és igyekszik a lehető legtöbb emberben a jót látni, és arra koncentrálni, nem pedig a rosszra. Az őrsön azonban ezt félreteszi, hogy ne ítéljen meg bárkit is rosszul.

- Jó reggelt, kincsem - mosolyog le rám, és ad egy puszit a fejemre. - Az öcséd ébren van már? - pillant a belépni tilos felirattal ellátott ajtóra.

- Kétlem, mert még senki sem akarta rám törni az ajtót - forgatom meg a szememet. Kuncogva csóválja a fejét.

- Akkor felkeltem. Te meg öltözz fel gyorsan, hűvös van ahhoz, hogy így rohangálj - nézett rám szigorúan, és elindul az öcsém szobája felé.

- Igenis, uram! - szólok utána katonásan, és játékosan még tisztelgek is. Mindketten felnevetünk.

Ahogy a szobámba megyek, a víz a földre csepeg a hajamból. Sietősen veszem elő az egyenruhát a szekrényből, ahogy kezd kirázni a hideg. A szoknya nem épp a kedvenc ruhadarabom, de nem igazán van választásom, mivel kötelező a suliba felvennem. Az egyetlen pozitívum benne, hogy zöld-fehér, amit szeretek. A kabát és a szoknya zöld színűek, az ing pedig fehér, a cipővel együtt.

Amint benne vagyok az egyenruhában, már törölgetem is a hajamat, hogy ne áztassam el az egész szobámat, miközben összeszedem a táskámba a napra szükséges motyóimat.