School Shooting

10:12

A tompaságból futó léptek hangja zökkent ki. Ijedten fogom újra a két kezem közé a fegyvert, és magamat kihúzva szegezem a bejáratra. Amint meglátom, hogy ki az, lőni fogok, határozok hirtelen. Nincs az az isten, hogy ezek után hagyjam magam megölni.

Az ajtón azonban nem egy fegyveres lép be, hanem egy nagyon is ismerős ember. Rémülten néz a tanárnőre, majd ahogy rám siklik a tekintete, alaposan végigmér. Már épp megörülnék neki, de a szemében csillanó undor és elutasítás megakadályoz benne. Egyenesen a fegyvert nézi, majd az előttem kiterült, halott férfit, aztán vissza rám. Megremeg a kezem.

Hirtelen robban be a terembe egy másik fiú, aki félrelöki az útból Russelt. A szemeivel alaposan körbenéz, majd meglátva engem mintha megkönnyebbülés futna rajta végig. Sietősen jön mellém, és a kezemben lévő fegyverrel nem is foglalkozva szorosan magához ölel, kicsit elemelve a földtől. A válla fölött átnézve látom, hogy többen is besurrannak a terembe, amilyen csendesen csak tudnak. A kezüket a szájuk elé szorítják, ahogy a tanárnőt meglátják.

- Azt hittem, megöltek, mikor nem láttalak a többiek között - morogja idegesen, és a karjai megszorulnak körülöttem. Meglepetten pislogok, ahogy lassan és nehezen elereszt. - Ráadásul az egyikőjük a nevedet mondogatta - túr bele a barna, félhosszú hajába, hogy magát csillapítsa. - Uram isten, az a te véred?! - kérdezi ijedten, ahogy a mellkasomra siklik a tekintete.

Ekkor nézek csak végig magamon. Jogos a kérdése, mivel a fehér ingemet vér lepi be, bár nem annyi, hogy okot adna arra a feltételezésre, hogy én legyek a sérült. Mégis... mi a franc van Rob Marterrel, hogy ilyen kedves velem, és félt?!

- Nem az enyém - jelentem ki, és furcsán idegennek érzem a saját hangomat. Megköszörülöm a torkomat, és a jobb kezemben lévő pisztollyal a háta mögé bökök. Értetlenül fordul meg, és pislog a halott férfira.

- Mit műveltél? - kérdezi Russel halkan. Düh fut rajtam végig, így Rob mellett ellépve lépek néhányat előre, hogy rá tudjak nézni. Félősen lapul a falhoz.

- Fegyvert fogott a fejemhez! Mit kellett volna csinálnom? Szépen pislogni rá? - mordulok fel, a bal kezemmel pedig a fejbelőtt idegenre mutatok.

- Nem semmi lövés - füttyent egyet elismerően Rob, ahogy megszemléle a halottat. - Ezt a könyvekből tanultad? - néz fel rám vigyorogva, provokatívan.

- Az apám egy zsaru, faszkalap - nézek rá megsemmisítően, de csak tovább vigyorog. Mindent értően bólogat, és csendesen szemlél tovább. - Hogyhogy itt vagytok? Titeket nem kaptak el? - nézek a többiekre.

- Mr. Keith nem jött be első órára, elvileg beteg, úgyhogy fellógtunk a tetőre - feleli az egyik lány. Alaposabban megnézve meg is állapítom, hogy mind végzősök. - A sikolyok hallatán visszajöttünk, és láttuk, ahogy a többieket beterelik a tesiterembe. A tieid mentek elöl, és miután Rob meghallotta a nevedet, és nem látott, totál bekattant. Kis híján megfojtotta az egyiket, hogy ide tudjunk jutni - vázolja a helyzetet.

Meglepetten nézek le a fiúra, aki csak kedvesen néz vissza rám. Majd át Russelre, akinek a tekintete egészen mást sugároz felém. Főleg undort. Ennyit az utóbbi három hónapról.