School Shooting

12:00

  Több ijedt kiáltás is hangzik, amik a nevemet tartalmazzák, miközben térdre rogyok a fájdalomtól. Könnyek homályosítják el a látásomat. A fegyver kifordul a kezemből, és a fájó vállamhoz kapok. Forró, ragacsos a kabátom, és a könnyeken keresztül is látom a vért, ahogy felbugyog a vállamból.

  A gyomrom megfordul, ahogy a világ is körülöttem. Kicsit minden eltompul körülöttem, ahogy a sokk és a pánik átveszi az irányítást. Ebből két kéz húz vissza, amik az arcomon pihennek. Igyekszem fókuszálni, de beletelik egy kis időbe, mire sikerül. Akkor Rob halálra rémült arcát látom magam előtt, nagyon is közel, és egyre csak a nevemet mondogatja.

- Hallak - jegyzem meg rekedten. Megint furcsa, idegen a saját hangom.

  Kis megkönnyebbülés látszódik az arcán. Közel húz magához, és az egyik karjával átkarol, míg a másikat továbbra is az arcomon tartja. És csak néz rám, rabul ejtve a szememet, és minden figyelmemet.

  Aztán egyre jobban szédülök, hogy a karjaiba dőlök, fájdalmasan felszisszenve, ahogy a sérült vállam megmozdul. Szilárdan tart, nem ereszt, miközben körülöttem minden egyre homályosabb, a hangok, a képek, szó szerint minden.

  Mikor magamhoz térek, egyenletes csipogás hallatszódik, és ütemes, ideges lábdobogás. Fogadjunk, hogy kórházban vagyok. Lassan és nehezen nyílik a szemem, és a hirtelen világosságtól elsőre nem is látok semmit. De igazam van, kórházban vagyok. Így lenne ötösöm a lottón. Megmozdulok, hogy felüljek, de nem ez a legokosabb ötletem, ugyanis azonnal felmordulok a vállamba nyilalló fájdalomtól.

- Charlie! - pattan fel a mellettem lévő, a lábdobogás pedig ezzel párhuzamosan elhallgat. - Óvatosan! - szól rá aggódóan, és finoman megfogja az oldalamat, így segítve feljebb ülni.

- Köszönöm - nézek rá hálásan, ahogy visszaül a székre.

- Őrült kis boszorka vagy, ugye tudod? - kérdezi, és ahogy rám néz, abban minden benne van. Nem kell kimondania, anélkül is tudom, hogy halálra aggódta magát.

- Nem vagyok boszorka - tiltakozom erőtlenül.

- Dehogynem - mosolyodik el lágyan, de szórakozottan.

  A kérdésem, jut eszembe hirtelen. A szemem sarkából kiszúrom a mozgást, de nem akarok tudomást venni róla. Lehet, hogy nem lesz más lehetőségem kiszedni belőle a választ.

- Ígértél nekem egy választ - emlékeztetem kissé kótyagosan. Ez neki is feltűnik, és meg is jegyzi.

- Elég sok nyugtatót adhattak be - pillant a karomba fúródó csőre. Kerüli a témát, húzza az időt.

- Megígérted - kérem csendesen, lágyan. A földre süti a szemét, és sóhajt egyet.

- Igazából reméltem, hogy elfelejted - ismeri be kínosan. - De igazad van, tartozom egy válasszal. Olyan pózban az ágyamba akartalak bevinni, meg a közös házunkba - nyögi ki gyorsan, mielőtt még meghondolhatná magát, a szemeit továbbra is a földre szegezve.

- De hát... az utóbbi időben... - értetlenkedek, mire dühösen felmordul.

- Ne is emlékeztess rá! Majd megett a féltékenység és a düh, hogy az a beképzelt hólyag állandóan körülötted sündörgött! Akárhányszor megláttam, vörös köd ereszkedett az agyamra, és képtelen voltam nem visszafogni magam, amivel akaratom ellenére téged is bántottalak. Ezért utólagosan is bocsánatot kérek, mindegyik szavamért - nézett fel rám őszintén, hogy aztán tovább szemlélje a földet maga előtt. - Sajnálom, Charlie, de már két éve távol tartom tőled az összes fiút, és mikor ő mégis odament... - magyarázkodik, de a szavai elrepülnek mellettem, nem tudok rájuk koncentrálni.

  Két éve csak koptatja rólam a fiúkat. És most is, minden tette, minden pillantása, minden szava azt tanúsította, hogy aggódott értem, figyelt rám, védelmezett. Már a perverz megjegyzéseit leszámítva. Az utóbbi időben pedig ahogy folyamatosan rám szállt, piszkált... Visszanézve egyértelmű volt rajta a düh és a féltékenység. Hogy nem vettem eddig észre?

- Charlotte - jegyzem meg, és őt nézem. Elhallgat, meglepetten és értetlenül kapja fel rám a fejét. Fogalma sincs, mit akarok, ahogy nekem sincs, hogy épp miről beszélt. - Hívj így. A te szádból... ez sokkal jobban hangzik, mint a Charlie - jelentem ki.

  Pislog, majd lassan egy hatalmas vigyor terül szét az arcán. Sietősen közelebb húzza a széket, és finoman megfogja a kezemet. A tekintetéből sugárzik a boldogság, töményen és megállíthatatlanul.

- Oké, Charlotte - nyomja meg finoman a nevemet, és a lábamra fekteti a fejét, úgy néz rám továbbra is vigyorogva. Visszamosolygok rá.