School Shooting

10:46

- Akkor mindenki tudja a dolgát? - kérdezem még egyszer, halkan.

- Igen! - érkeznek a suttogott válaszok.

- Akkor nyomás! - nyomom le lassan a kilincset, és nyitom az ajtót. Előbb csak a fejemet dugom ki, hogy gyorsan körbenézzek, és miután tisztának ítélem a levegőt, alaposabban is megszemlélem a folyosót. Egy lélek sincs odakint.

Kettes csoportokra bomlunk, és szétszóródunk a folyosókon, különböző helyek felé indulva. Russel ott marad a teremben, ő gyáva nyúl módjára megfutamodik, és a seggét féltve inkább ott marad. Még a bepánikolt lány is kijön, ő az, aki a barátnőjével a tetőt veszi célba elsődlegesen.

- És most? - kérdezi Rob halkan, a fülem mellől. A hátam mögött áll, és tudom, hogy le kell hajolnia ahhoz, hogy így tudjon hozzám beszélni. Végigfut a hátamon a hideg tőle.

- Adj egy kis időt, hogy kitaláljam! - sziszegem vissza idegesen.

- Képes lettél volna terv nélkül, egyedül odamenni?! - méltatlankodik, egy egészen kicsikét jogosan.

- Az öcsém ott van! Menetközben kitaláltam volna valamit! - nézek rá harciasan. - A könyvekben egyébként is mindig bejön - fűzöm hozzá dacosan.

- De ez nem egy kibaszott könyv, Charlotte! - szólt rám élesen, és maga felé fordít, hogy a szemembe nézzen. - Ez nem egy tündérmese! Ez a valóság, ahol ténylegesen meghalhatunk! - fogja meg erősen a vállamat.

Egy darabig csak nézek rá. Az arcán és a szemében lévő érzelmek, az aggodalom és ijedtség valami új, amit tőle még sosem tapasztaltam, főleg nem velem kapcsolatosan. Arról nem is beszélve, hogy utoljára anya hívott a rendes nevemen. A halála óta mindenki csak Charlienak hív. Viszont ahogy ő kimondta... furcsa, de nagyon is tetszik. És ez egy kissé rémisztő.

- De nem fogunk, mert jó lesz a tervünk! - erősködöm. - Pontosan olyan negatív vagy, mint az öcsém - fintorgok, és a kezeit lerázva magamról indulok meg, de két lépés után meg is torpanok.

- Jófej kissrác, sokat lógunk együtt - magyarázza meg könnyelműen, majd nekem jön. Mielőtt felborulhatnék az ütközéstől, utánam kap, és szorosan fogva, magához szorítva megtart a két lábamon. - Baj van? - kérdezi halkan. Mikor felnézek, tüzetesen szemléli a folyosót, majd engem.

- Az ablakok - jegyzem meg csendesen, megvilágosultan. - Az első óra alatt mindig nyitva van a tesiterem ablaka, hogy felszáradjon a padló a takarítás után - emlékeztetem. - Alattuk vannak a bordásfalak, valamint a szélsőnél a matracok, amik kitakarják a falat. Majdnem a plafonig érnek - magyarázom, és komolyan bólint, hogy tökéletesen érti, miről beszélek. - Ott be tudunk mászni. Majd egyesével mögéjük osonunk, és kiütjük őket - vázolom a tervet.

- Kezdetnek nem rossz, de egészen pontosan ezt hogy is gondolod? - néz le rám kétkedően.

- Csak gyere - kapom el a kezét egy szemforgatás kíséretében, és magam után húzom a legközelebbi lánymosdóhoz.

Amint csukódik mögöttünk az ajtó, elengedem a kezét, és a leghátsó fülkéhez sietek. Nyitva hagyom az ajtót. Ldabent lehajtom az ülőke tetejét, és ráállok, majd kilököm az ablakot. Méltatlankodva fordulok Robhoz, aki sunyi mosollyal nézi az ügyködésemet.

- Lennél olyan kedves, és segítenél? - kérdezem gúnyosan.

- Ha már ilyen kedvesen kérted - vágja rá egy lehengerlő vigyorral, és felemelve segít kimászni az ablakon. - Bevallom, nem egészen így akartam belesni a szoknyád alá - jegyzi meg, mikor más félig kint vagyok. Erre gyorsan kiérek, és magam alá húzom a lábaimat. Megvárom, míg ő is kimászik, és csak ezután nézek rá dühös tekintettel.

- Amint ennek vége, megetetem veled a cipőmet - ígérem halkan, halálosan komolyan. Szikrázó, villámokat szóró szemekkel illetem közben, hogy biztosan értse, ezt nem ússza meg.

- Alig várom - vigyorog rám pofátlanul, le se véve a fenyegetésemet. Az agyamra megy!