School Shooting

10:25

Mind az ajtó felé kapjuk a fejünket, az én kezem pedig idegesen a fegyver köré szorul. A sikítások elhalkulnak néhány üvöltés hatására, majd döngő léptek hangzanak fel a közelben. Gyorsan a földhöz közel helyezkedünk, hogy az ajtó kis ablakán keresztül ne láthassanak meg minket. Egyenesen oda szegezem a fegyvert, két kézzel fogva, fejmagasságba irányítva.

- Nagyjából tíz ember hiányzik. És sehol sincs az a seggfej Brian - jegyzi meg egy hang kintről. Őt már hallottam, mikor a többieket elvezették a teremtől.

- Nézd meg a tetőn őket. Briant meg leszarom. A kis genyó biztos épp megdugja valamelyiket a budiban - feleli egy másik, szintén férfi hang lekezelően. - Ha megvannak a hiányzók, hozd őket a tesiterembe. Egyszerre kell végeznünk minddel - jelenti ki komolyan, miközben a lépteik távolodnak tőlünk, a hangjuk halkul.

Egészen addig moccanni sem merek, ameddig teljes nem lesz a csend. Akkor lassan eresztem le magam elé a fegyvert, és újból mélyeket lélegzem, próbálva lenyugtatni a sebesen vágtázó szívemet. Mikor valaki hozzáér a vállamhoz, ijedten kapom fel a fejemet. Rob nyugtatóan néz rám, kedvesen, együttérzően.

- Jól vagy? - kérdezi aggódóan.

- Erre most tényleg válaszoljak? - kérdezek vissza cinikusan. Egy félmosollyal megrázza a fejét. A kék szemek szórakozottan csillanak meg, ahogy rám néz, de az aggódás továbbra is ott van benne.

- Minket keresnek - súgja az egyik lány remegve. A totális kiakadás szélén áll.

- Még van időnk. A csávó fentről kezdi a kutatást - fordul oda Rob nyugtatóan. - Ne hangoskodj, akkor megtalálhatnak! Meg kell nyugodnod! - szól rá komolyan. A lány esetlenül bólogat, de láthatóan már egy pánikroham kezdeténél tart.

- Hány fegyverest láttatok, amíg idejöttetek? - kérdezem hirtelen.

- Nyolcat - feleli az egyik lány azonnal. - Folyosónként egyet - egészíti ki.

- Nyolc, plusz három a bejáratnál, plusz ez, és tegyük fel, van egy a tesiteremben is még pluszba, az annyi mint tizenhárom - számolok utána, és kinézek az ablakon. - Kábé egy óránk van, ameddig átfésülik az egész sulit utánunk, és akkor biztosan meg fognak találni - húzom el a számat.

- Addigra kiérhet az erősítés? - kérdezi Rob komolyan.

- Hogy rájuk törjék az ajtókat? Kizárt - rázom meg határozottan a fejemet. - Ilyen esetekben ha azonnal küldenek is erősítést, előbb feltérképezik, hogy mi történhetett, hogy mi a helyzet idebent. Apa mindig is panaszkodott miatta, hogy sok embert menthettek volna meg, ha nem húzták volna az időt ilyen szarokkal - húzom el a számat.

- Picsába - állapítja meg az egyik fiú felszisszenve.

- Ettől függetlenül ide kell őket hívnunk - jelenti ki Rob, mire bólintok egyet. - Oké, akkor kezdjük el összerakni ezt az izét, hogy aztán észrevétlenül rohangáljunk a folyosókon, abban a reményben, hogy nem kapnak el, lőnek le, és még be is indítjuk az érzékelőket - jegyzi meg pozitívan.

- Az öltözők! - jegyzem meg hirtelen. - Ott biztosan van egy érzékelő! A vízpermetező mellett, a középen! - bizonygatom.

- Ez már egy fokkal jobban hangzik - jegyzi meg a lány pozitívabban, tovább szemlélve a könyvben a receptet. - Mennyire mérgező? - kérdezi aztán komolyan nézve fel rám.

- Kis adagban nem vészes, maximum elájulsz tőle, de kiveri a biztosítékot az érzékelőnél. Később a fejed fáj, szédülsz - felelem gyorsan.

- Jó. Akkor nem nyírjuk ki magunkat vele - könnyebbül meg, amitől el kell mosolyodnom, még ebben a szar helyzetben is.