School Shooting

9:00

Ha van valami, amit jobban utálok az iskolában, mint az egyenruha, az a csengő hangja. Itt ugyanis nem a szokványos csengőt használják, még csak nem is valamilyen zenét vagy dallamot. Akárhányszor megszólal a csengő, az olyan, mintha valaki a körmeit húzná végig a táblán: fülsértő, és minden alkalommal az agyadat smirglizi. És nem hajlandóak lecserélni.

A szabály az iskolában, hogy mikor belépünk, le kell adnunk a telefonunkat a portásnak, és az osztályunk nevét is bemondani, mire ő berakja a telefonunkat a megfelelő rekeszbe, amit aztán az óráink végeztéig elzár. Kifelé menet mindenki visszakaphatja a telefonját, de odabent a tanulásra és a közösségi életre kell koncentrálni a vezetőség szerint, és igencsak szigorúan veszik ezt a szabályt. Egy gyerek egy hónap büntetést kapott, mert elfelejtette leadni a telefonját. Igazán intő példa volt, mindannyiunk számára.

A telefonom a rekeszbe kerül, a többi száz mellé. Nem egy nagy iskola, azonban kifejezetten nívós. Innen könnyen tovább lehet tanulni egyetemre és fősulira. Eléggé meg kell dolgozni azért hogy bevegyenek, ha a szüleid nem pénzesek. Ilyen csak kevés van, de Russel egy ezek közül. Mindenki tudja, hogy a szülei pénze tartják még mindig bent a suliban, és nem bukott már ki réges rég. Aminek én kifejezetten örülök.

Aaron morog, mint mindig, de leadja ő is a telefonját. Apa a nyakát tekerné, ha emiatt büntetésbe kerülne. Azt még ő sem meri megkockáztatni. Ő a tesi öltözők felé indul, míg én a kémia laborba. Bár a suli nem nagy, és az osztályok száma és létszáma is alacsony, de minden tantárgyhoz külön terem van, amik alaposan fel vannak szerelve. Örömmel veszem tudomásul, hogy végre megszabadulok tőle, és az idegesítő, lehangoló, mérgező aurájától, lényétől.

Az utolsó vagyok, aki belép a terembe, mögöttem már a tanárnő jön, és csukja az ajtót. A helyemre igyekszem, lerakom a cuccomat, és illedelmesen köszönök a többiekkel együtt. Tizen vagyunk az osztályban összesen, négy lány és hat fiú. Még egy évünk van hátra, az ideit nem számolva, és szabadulunk innen. Bele sem merek gondolni, mi lesz, ha ez a hat ökör rászabadul a világra.

Ahogy leülünk, kipakolok az asztalra a táskámból, és igyekszem az órára koncentrálni, de a gondolataim akaratlanul is folyton elkalandoznak Russel felé. Épp, amikor már belemerülnék az ábrándozásba, kopognak az ajtón. Felkapom a fejemet, ahogy a teremben mindenki más is. A tanárnő kiszól, hogy az illető bejöhet, és ahogy nyílik az ajtó, kikerekednek a szemei. Halálos félelem tükröződik az arcán.

Onnan, ahol én vagyok, nem lehet kilátni az ajtón, de nem kell nagy észlénynek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, valami igencsak komoly dolog lehet, ha a tanárnő, aki könnyedén helyre rakja még a legvadabb diákokat is félelem nélkül, halálra váltan mered kifelé. Az első pasban ülők rémülten pattannak fel, és húzódnak hátrébb, egyikőjük száján még egy halk sikkantás is kicsúszik.

Mielőtt bárki bármit tehetne, ismerős kattanás üti meg a fülemet. Az a kattanás, amikor kibiztosítanak egy kézi fegyvert. Tudom, hogy milyen, ugyanis gyakran jártam ki apával a lőtérre, mikor még kisebb voltam, és ő vigyázott rám. Anya sosem örült neki, de beletörődött, hogy apa jobban érzi magát, ha tudom, hogyan kell szétszedni, összerakni, használni egy fegyvert.

A következő pillanatban pedig dörrenés jelzi, hogy elsült a fegyver.