School Shooting

7:59

  Hatalmas csattanás jelzi, hogy az öcsém felébredt, és bevontult a fürdőbe. Morogva húzom be a táskám cipzárját. Ha én nem szeretek korán kelni és suliba menni, nem tudom, őt hová soroljam. Utál bemenni, de esélye sincs a lógásra, mert apa minden reggel kelti, és figyel, nehogy eltunyuljon.

  A telefonomat leveszem a töltőről, majd kifelé indulok. Az ajtóban megtorpanok, és az ágyamon heverő könyvre nézek. Talán magammal vihetném, és... Nem! Nem szabad! Akkor nem koncentrálok a tanárokra, az anyagra, a társasági életemre, és a dolgozatra! Csak hat óra! Nagyot sóhajtva csukom be magam után a szobám ajtaját, még egy utolsó pillantást vetve a könyvre. Csak hat óra. Annyit ki fogok bírni.

  Ugrálva megyek le a lépcsőn, a rá felfestett ugróiskola mintáit követve. Közép, dupla, közép, dupla, dupla, közép, közép, közép, dupla, közép, közép, dupla, közép, dupla, dupla, közép, közép, közép, dupla, dupla, és az utolsó közép, ami már a földszinti parkettán van. Még anyával festettük fel, mikor hat voltam. Minden alkalommal mosolyognom kell, amikor ránézek, és rajta ugrálok le vagy fel, ez pedig most sincs máshogy.

  Balra fordulok, egyenesen be a konyhába. A táskámat a bejárat mellé eresztem, majd belevetem magam a reggelikészítésbe. A helyiség világos, a bútorok mind szürkések, egészen halványak, a falak fehérek, a pult szintén. Az egyetlen sötét pont a fekete fából készült asztal, és a hozzá passzoló székek, mindez a helyiség közepén.

  Apa a szokásos helyén ül már, egy könyvet olvas, lassan a vége felé jár. Előtte egy jó nagy bögre kávé. Magamban mosolyogva megyek a pulthoz, és állok neki a pirítósom elkészítésének. Hiába egy vidám és kedves ember, a reggeli kávéra szüksége van ahhoz, hogy ne csapja le a társát, mint egy legyet. Sokszor volt szerencsém a nőhöz. Igazi energiabomba, akinek csak akkor áll be a szája, ha muszáj, és szinte minden gondolatát hangosan is kimondja, akkor is, ha az oltári nagy baromság. Emlékeztet anyára, már az energikusságával és az állandó jókedvével és pozitivitásával. Valószínűleg ez az oka annak, hogy apa nem kérelmez másik társat, ugyanis simán megtehetné, és minden oka meg is lenne rá, mert néha nagyon le tudja fárasztani az a nő egy nap alatt.

  Újabb csapódás jelzi, hogy odafönt az öcsém még mindig igencsak dühös. Bár ő mikor nem az? Szemforgatva nyitom a szekrényeket, majd a hűtőt, és sorban az asztalra pakolom a müzlit, a tálját, a zabpelyhet, és már épp a fiókban matatok egy kanál után, amikor odafentről éktelen káromkodás hallatszódik le. Hitetlenül fordulok az ajtóhoz.

- Honnan szedte ezeket? Még csak tizenkettő! - jegyzem meg felháborodottan.

- Fiú - rendezi le apa egy elnéző mosollyal, de fel se néz a könyvéből. - Azon csodálkozom, hogy eddig még nem hallottunk ilyeneket - vonja meg a vállát, és szórakozottan pillant rám, hogy aztán újra a könyvébe mélyedjen.

  Szemforgatva csapom le a kanalat a tál mellé. Idegesítő, hogy apa ugyanolyan, mint én: ha olvas, képtelenség kizökkenteni belőle, igazán megzavarni, vagy csak szimplán kommunikálni vele. Ha épp nem olvasna, biztosan alaposan lecseszte volna a kis mitugrászt. De ő is tudja, hogy ilyenkor apa úgyse hallja meg igazán. Minden reggel eljátsza ezt, apának pedig eddig még nem tűnt fel a dolog.

  Épp, mikor elkészül a pirítósom, éktelen dübörgéssel vonul le az öcsém, és vágódik le a székre, maga mellett hatalmasat csattan a táskája, ahogy konkrétan levágja a földre. Rajta is az egyenruha van, de a nyakkendő csak lóg a nyakában. Valamit morog az orra alatt, ami reményeim szerint egy jó reggelt akar lenni, majd hamar tömni kezdi magát. Őt ismerve inkább káromkodott. Fekete haja teljesen rendezetlenül áll össze-vissza, még az ég felé is. Kifejezetten örülök neki minden alkalommal, mikor ránézek, hogy az én hajam kezelhető, és általában úgy áll, ahogy én akarom.