School Shooting

11:00

- Megtennéd azt a szívességet, hogy nem fogod a seggemet?! - mordulok rá hátra, miközben behúzott nyakkal lopakodunk a tesiterem felé. Én megyek elöl, ő szorosan mögöttem, és a keze folyamatosan rajtam van.

- Ez a csípőd, drágám. A hátsód kicsit arréb van - válaszol pimaszul.

- Ha ennek az egésznek vége, tuti kicsinállak - morgom magam elé, de nem állok meg. Ő csak kuncog.

A tesiteremhez érve a szemetesek tetejére állunk, imádkozva, hogy ne szakadjanak be alattunk, és ne is dőljenek fel. Óvatosan lesünk át a peremen, be az ablakon.

- Hat fegyverest számolok. Te? - mered befelé komolyan.

- Ugyanennyi - erősítem meg. - A matracoknál tiszta a terep. Megyek én, aztán...

- Nem - vágja rá határozottan, és a szeme elszántan mered rám. - Én megyek előbb. És ha én úgy ítélem, hogy be tudsz jönni biztonságosan, akkor jössz te - közli sziklaszilárdan.

Tiltakozni akarok, de nincs rá időnk, és az elszántságát tekintve teljesen felesleges lenne a próbálkozásom. Kelletlenül bólintok rá, és hagyom, hogy a teljesen kinyitott ablakhoz menjen, és elkezdjen bemászni.

Idegesen figyelem, hogy mi történik odabent. A hat fegyveres az ajtónál, hogy elállják az egyetlen kiutat. A szemeiket a diákokon tartják. Remegve, sírva húzódnak össze, próbálva egymást vigasztalni és nyugtatgatni. A fegyveresekhez egészen közel egy férfi fekszik a földön, alatta vörös vérfolt. Az igazgató...

Nagyot nyelve koncentrálok a feladatra, és pillantok Rob hűlt helyére. Lassan átcsúszok a nyitott ablakhoz, és nagyon óvatosan belesek. Már lent van a matracok mögött, amik pont takarják őt a fegyveresek elől. A többiek szipogásai éppencsak, de elnyomják azt, ahogy mi ketten ügyködünk. Mikor újból felnéz, sürgetően int a kezeivel.

Bevallom, majdnem megfutamodok, a fejemben van a gondolat, hoyg elfutok. De őt már beküldtem, és az öcsém is ott van, így magamon erőt véve igyekszem egyszerre gyorsnak és csendesnek lenni, miközben becsúszok az ablakon, és egy félfordulattal megragadom az ablak fölött futó vastag fűtéscsövet. Csak egy kicsit kell kibírnia, kérlek! Magam után húzom a lábaimat, és ahogy csak tudom, beakasztom az bordásfal fokai közé. Az idegességtől elsőre elvétem. Amint szilárd a lábam, már tolom is le magam, és kettesével szedve a fokokat igyekszem lefelé, legalább takarásba.

Már majdnem lent vagyok, amikor megcsúszik a lábam, én pedig azonnal a számra tapasztom a kezemet, hogy ne sikkantsak fel. Nem is gondolkodom, csak csinálom, így azonnal zuhanni kezdek. Két erős kar kap el, mire ki merem nyitni a szemeimet. Rob szorosan tart, kissé rogyasztva, és demredten hallgatózik. Ugyanezt teszem. Percekig nem merünk moccanni, de semmi változás a neszekben, így lassan mindketten kifújjuk alevegőt, ő pedig óvatosan, a lehető leghalkabban letesz a szilárd talajra.

- Nem egészen így képzeltem el ezt a jelenetet sem - jegyzi meg, alig csak lehelve a szavakat, a fülemtől nem messze.

- Hanem? - kérdezem ugyanolyan halkan. Az idegességemről és a zakatoló szívemről terelem a figyelmemet, ezt pontosan tudom, másképp sosem kérdezném meg tőle. És valószínűleg ő is tisztában van vele, mert a szeme szórakozottan, egészen vidáman villan meg.

- Ha kint leszünk, elmondom - feleli játékosan, majd csendre int az ujjával. Bólintok, mind a kettőre, bár sejtem, hogy sosem fogja megválaszolni a kérdésemet.