School Shooting

9:26

Premierben nézzük végig, ahogy a golyó átsüvít a termen, belecsapódva a tanárnő mellkasába. A földre zuhan, és nem mozdul, nem nyög fel, nem sikít, sír, könyörög. Pontosan láttam, hol találta el a golyó. Esélye sem volt túlélni.

Kitágult szemekkel meredek a tanárnő lábaira, amiket látok. A többit kitakarja a tsnári asztal. Közben egy férfi lép be a terembe, kezében a fegyver, amit az előbb húztak meg. A többiek sikongatva menekülnek a terem hátuljába, míg én ledermedve ülök a helyemen.

- Kuss legyen! - üvölti el magát a férfi.

Lassan emelem rá a fejemet, és szkennelem be őt. Az arcát semmi sem takarja, így egyértelmű, hogy egy huszas éveiben járó férfi áll előttünk. A fegyverét ránk fogja, láthatóan nagyon ideges. Csupa feketében van, akárcsak Aaron szokott lenni, ha nem kell suliba mennie. Néha elgondolkodom rajta, hogy egyáltalán van-e más színes ruhája az egyenruháján kívül. A férfi mellkasán egy szíj fut végig, ami át van vetve az egyik vállán. A másik fegyver csöve kilóg a háta mögül. Gépfegyver.

- Azt mondtam, kuss legyen! - üvölti el magát újból. A többiek remegve, sírva, de elcsendesednek. - És most szépen elindultok a tesiterem felé! Nyomás! - mordul ránk. - Most! - csattan fel, mikor senki sem mozdul. Egy kisebb sikkantás hagyja el az egyik lány száját.

Araszolva, de kifelé indulnak mind. Remegnek, és egymáshoz nagyon közel haladnak. Én nem mozdulok, a helyemen maradok. Ezt a férfi is észreveszi.

- Állj fel! - parancsol rám. Nem reagálok, csak nézek rá. - Azt mondtam, kibaszottul állj fel, és indulj meg, vagy fejbelőlek, te kis kurva! - üvölt fel iszonyúan dühösen, és mellém trappol, a fejemhez nyomva a fegyvert. Nem mozdulok egy darabig, csak nézek a szemébe.

- Charlie... - hallom odakintről az iszonyúan nehéz megállapítást szomorúan.

Apa megtanította, mit kell ilyenkor tennem. Hogy a szemébe nézve meg tudom mondani, hogy képes lenne-e rá, vagy sem. Azok után, hogy kérdezés nélkül lelőtte a tanárnőt, nem is kételkedem benne, hogy megtenné. Azonban biztosra megyek, és kicsit el is vonom a figyelmét a bámulásommal.

Hallom odakintről a lépteket, a többi kiáltást, ahogy elviszik őket a tesiterembe. Többen vannak, azonban jelenleg ez a legkisebb gondom. A férfi tekintete előttem ugyanis elborul.

Nem habozok, a mozdulataim tiszták, jól begyakoroltak. Ráfogok a fegyver csövére, félrerántom előle a fejemet, a csuklójára vágok minden erőmmel. Elsőre nem ereszt, így még egyszer rácsapok, felpattanva a székről, ami hangos csattanással ér földet mögöttem. Másodjára elereszti a fegyvert, így már az én kezemben van. Ismerősen simul a fegyver a kezembe, ahogy gyorsan megfordítom, és a férfira fogom. Látom a meglepettséget és az ijedtséget a szemében. Ennek ellenére meghúzom a ravaszt.

A golyó egyenesen a homloka közepébe fúródik, ilyen közelről aligha véthettem el. Azonnal a földre rogy, mire leérkezik, már halott. Lihegve meredek előre, a fegyver megremeg a kezemben, de nem eresztem le, vagy dobom el. Apának igaza van: egy igazit meghúzni merőben más, mint egy szaros műanyag másolattal, üres tárral gyakorolni. Felkészített rá, hogy mit kell olyankor tennem, ha fegyvert fognak rám, de a sokkra, és egy halott ember látványára nem tudott felkészíteni. Arra nem is lehet.

Valahol az elmém hátuljából egy kis hang sikít, hogy térjek magamhoz, hogy szegezzem a fegyvert az ajtóra, hiszen bármikor visszajöhet egy másik, közel sem vagyok biztonságban. A sokk azonban elnyomja, így az asztalba kapaszkodva, gyorsan szedve a levegőt próbálok talpon maradni, és magamhoz térni.