School Shooting

11:30

Sokáig figyeljük a matracok mögül a helyzetet, próbálva kitalálni, hogy mit is kéne tennünk a fegyveresek kiiktatásához úgy, hogy ne csaljuk ide a többit, ne legyen lövöldözés, és senki se sérüljön meg. Igencsak leszűkülnek a lehetőségeink, ha mindezt figyelembe vesszük, plusz a tényt, hogy túl messze vannak tőlünk bármilyen akcióhoz.

- Tudsz lőni? - nézek rá hirtelen. Bólogat. - Hogy célzol? - kérdezem újból.

- Egész jól - feleli halkan, értetlenül. A kezébe nyomom a fegyvert, amit egészen idáig az ujjaim között szorongattam. - Mit művelsz? - kap el ijedten, miközben leguggolok.

- Beolvadok közéjük - biccentek előre. - Elvonom a figyelmüket, majd te lelövöd, vagy csak meglövöd őket - vázolom a tervemet, ami gyenge, de az egyetlen esélyünk.

- Kizárt - rázza a fejét.

- Nincs választásunk - rázom én is a fejemet.

Odakint ekkor rádiók harsannak, és rendőrök kezdenek hangosan beszélni, figyelmeztetni a bent lévőket. Ezzel párhuzamosan nyílik az ajtó, és két fiút lökdösnek be, mindkettőnek elég szépen össze van verve az arca.

- Ez a kettő szökni próbált a tetőn át - jelenti a fegyveres.

- Kussolj! Valahogy kihívták a zsarukat! - mordul fel az egyikük.

A hirtelen zavargást kihasználva kicsúszok Rob ujjai alól, és pillanatok alatt lehuppanok a hátsó sorban, egy fiúk alkotta nagyobb csoport mögé. Azonnal mind rám néznek. Csitítóan emelem a számhoz a mutatóujjamat, és idegesen pillantok a fegyveresekre. Komolyan bólintanak. Ők a másik végzős osztályhoz tartoznak.

- Amint a földre esnek, futás, és szerezzétek meg a fegyvereket - sziszegem nekik, kihasználva a kis mormogást, és a fegyveresek zajongását. Összenéznek, majd egy biccentéssel jelzik, hogy értik a tervet. Óvatosan nézek Rob felé, aki idegesen néz rám, aggódóan, de egy nyugtázza, hogy egyben be tudtam csúszni a többiek közé.

Araszolva megyek egyre előrébb, a lehető legkevesebb feltűnést okozva. Egy idő után érzem a hátamban a perzselő tekinteteket, amikből így is érződik, hogy öngyilkosjelöltnek tartanak pusztán a mozgásirányomért. És még csak sejtésük sincs arról, mire készülök.

Ahogy előre érek, majdnem a legelejére, nem tudom megállni, hogy ne nézzek az igazgatóra. Sok a vér, elég nagy a tócsa körülötte, a szeme csukva, és ernyedt minden tagja. De... a mellkasa lassan, de biztosan emelkedik és süllyed. A lövés pontatlan volt; nem halt meg, csak megsérült. Akaratlanul is elmosolyodok a megállapításra. Egy ember biztosan meghalt, de talán csak ennyi az áldozat a mai napon, legalábbis a mi részünkről. Az övékéről több lesz, ez egészen biztos.

Mikor úgy érzem, itt az idő, magam alá húzom a lábaimat, és feltápászkodok, majd úgy lépek előrébb. Három lépés után észre vesznek, és mind felém fordulva fegyvert szegeznek rám. Akkor megtorpanok.

- Ülj vissza! - mordul rám az egyik, és közelebb lépked hozzám. - Vagy a tanárod vére mellé a tiédet is kiontom - pillant le az ingemen lévő vérre. Tehát nem csak egy tanár halt meg.

A férfi fegyverének a csöve közben a fejemhez nyomódik. Egyenesen a szemébe bámulok, mint korábban a teremben a másikkal tettem, és türelmesen várok. Közben lassan elmosolyodok.

- Ez nem a tanárom vére - közlöm vele szórakozottan, és megrántom az ingemet a nyomaték kedvéért. - Ez a társatoké, akit mellettem hagytatok - vágom hozzá kihívóan. Mielőtt reagálhatna, ráfogok a fegyverre, és félrarántom a fejemet. - Most! - kiáltom el magam, és közben kétszer jó erősen rávágok a férfi csuklójára, hogy eleressze a fegyvert.

Lövések dörrennek, miközben a fegyvere az én kezembe kerül, de közben már nyúl is hátra a gépfegyverért, így nem teketóriázok, csak irányba tartom, és húzom is a ravaszt. Ahogy korábban a társa, ő is úgy hullik a padlóra, már holtan. Fejlövés. Tiszta és gyors.

Mielőtt örülhetnék, újabb lövés dördül, egy pillanattal később pedig pokoli fájdalom nyilall a vállamba. Egy fájdalmas kiáltással kísérve kapok oda.