Pókerarc - nijiro ff. [Befejezett]

☆Tizennegyedik fejezet☆

-Egyébként van már valami terved szilveszterre?-kérdezte tőlem Niji, miközben az egyik közeli parkban sétáltunk.

-Még nincs, igazából sosem ünnepeltem ezt az ünnepet. Ilyenkor mindig elvonulok a szobámba és olvasok egy jó könyvet. Egyszer volt, hogy Sarah-val kimentünk az akkori házam elé tűzijátékozni, de rosszul sült el és majdnem felgyulladt a hajam.-idéztem fek az emléket, de a mondandóm végére Niji már alig bírta visszafogni a kitörő nevetését.

-Hát, mondanám, hogy velem is volt hasonló, de ilyen igazából csak veled történhet meg, szóval nem tudom átérezni.-jelentette ki a férfi kuncogva, mire rácsaptam egyet a karjára.

-Nagyon nevetséges, tényleg. Visszatérve a témához, neked mik a terveid az év utolsó napjára?-kérdeztem tőle, miközben zsebredugtam mindkét kezem, mert valljuk be, nagyon hideg volt.

-Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy elmehetnénk síelni. Van egy hely Európában, pontosabban Ausztriában, oda jártam régen a szüleimmel szilveszterkor, szóval ez már ilyen hagyománnyá vált nálunk. Egy pár éve már, hogy nem mentem arra, szóval úgy döntöttem, hogy elvinnélek téged, és a barátaidat. Bár abban nem vagyok biztos, hogy Blake és Nicolas gond nélkül meglenne egy légtérben, de a kedvemért biztos kibírják azt a pár napot egymás öldöklése nélkül.-nevetett fel, majd megállt és kérdőn nézett rám, várva a válaszomra.

-Nem is tudok mit mondani Niji, még sosem voltam síelni, de nagyon szívesen mennék veled és a többiek is biztosan így vélekednek majd.-örömködtem, azzal szorosan a férfi testéhez simultam, amolyan köszönetnyilvánítás képpen. Tudja rólam, hogy ha boldog vagyok valami miatt, akkor rámjön az ölelőroham. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a szertetnyelvem.

Eközben megéreztem az arcomon, hogy elkezdett havazni, ezért el akartam húzódni Niji-től, hogy tovább tudjunk indulni. De Ő ezt nem így gondolta, ugyanis mielőtt teljesen elváltam volna tőle, a derekamnál fogva szorosan magához rántott. Megszeppent arccal néztem fel szemeibe, igyekeztem nem kimutatni a zavaromat. Nem meglepő módon kudarcot vallottam, ugyanis az orcám egy, a paradicsom színéhez hasonlító árnyalatott vett fel, amit az előttem álló is észre vett.

-Aranyos vagy, amikor elpirulsz.-mondta mosolyogva.

Ettől természetesen mégjobban zavarba jöttem, és lehajtott fejjel az alattunk egyre jobban terebéjesedő hótakarót kezdtem el kémlelni. Niji a szabad kezével az állam alá nyúlt, és maga felé fordította azt, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Pár pillanat múlva úgy éreztem, hogy örökké farkasszemezni fogunk, de ekkor megéreztem, hogy elkezdett közeledni felém. Még mielőtt bármit is mondhattam volna, ajkainkat lágyan összeérintette, olyan gyengéden, mintha attól félne, hogy egy kisebb érintéstől is összetörök.

Ekkor hirtelen megéreztem a hasamban azokat a bizonyos szárnyas élőlényeket, de nem tudtam rájuk koncentrálni, ugyanis Nijiro teljesen magával ragadott. A csókja olyan volt, mint egy forró nap végén a fűben elnyúlva kémlelni a gyönyörű égboltot, mint a réten kergetni a pillangókat. Egyszerűen mesés volt, emelett biztonság érzetet is nyújtott, ami mégjobban levett a lábamról. Egy dologban voltam biztos akkor: több ilyen pillanatra van szükségem.

Miután elváltunk, újabb hosszú percekig néztük egymást, talán annak a jeleit keresve, hogy mit jelentett számunkra ez a csók. Éreztem Nijin, hogy egyre feszültebb bármilyen visszacsatolás hiánya miatt, ezért szorosan magamhoz húztam. Kicsit mintha megkönnyebült volna, ennek következtében pillanatokon belül viszonozta ezt a cselekedetemet. Ekkor minden bátorságomat összeszedve most én kezdeményeztem, azaz a párnácskáimat az övéire nyomtam. Niji belemosolygott a csókba, majd pár pillanat múlva finoman eltolt magától, mert az időjárás még mindig változatlan volt, egyszóval télies. Úgy is mondhatjuk, hogy vacogtam, de maradjunk annál, hogy az érzelmeim nem tudnak azért teljesen felfűteni.