Enemy Love - Ellenséges Szerelem (Befejezett)

1.rész

- Végre véget ért a gimis életem, hajrá egyetem! - gondolom miközben az utolsó dolgaimat is bekapolom. Annyira vártam ezt a pillanatot, bár hiányozni fognak az itteni barátaim, de csak arra tudok gondolni mennyi új dolog vár rám. Egyszerűen megörűlök már az érzéstől is hogy kollégiumban lakom majd.

- Az én visszafogott, csendes, könyvmoj kishúgom egyetemista lett! - toppan be az ajtóban Dylan, a bátyám!

- Ne mondd hogy hiányozni fogok?

- Egyáltalán nem! Ahogy kilépsz innen, már rendezem is be a szobád a bandának, legalább nem kell majd a garázsban zenélni! - válaszolja gúnyos tekintettel.

- Apa úgy sem hagyná! - nevetek rá.

- Az tuti! - nevet, ő is, és besegít a könyveimmel. - Sophie... eskü hogy nem rosszból kérdezem de...

- Igen, vinni akarom a könyveimet! - fejezem be helyette is a mondatot.

- Oké! - teszi fel kezeit megadóan. - Nem szóltam egy szót sem! Tudod... kár hogy anya ezt nem láthatja...

- Dylan... kérlek ne kezd... - nézek rá.

- Bocsi én csak...

- Ne beszélj róla! Utálom őt! Itt hagyott minket, és nem fogok neki megbocsájtani! Nem kell hogy itt legyen, elég ha ti itt vagytok nekem! Csak is rátok van szükségem! - mosolygok rá, mire magához húz, és szorosan megölel. Igen, Dylan az a fajta srác aki kivül, egy tetőtől talpig izom pacsirta nem beszélve az 185 centiméter magasságáról, a barna hajárol meg a kék szemeiről, amivel a lányokat mágnesként vonza magához. Lehet kívülről kemény, de belül el lágy szívű srác akinek kábé a mindent jelentem.

- Imádlak, kis Bogyó! - szorít még mindig magához.

- Mondtam már hogy ne hívj így! - bokszolok hasába de megsem érzi. - Ez amúgy nem igazság!

- Micsoda? - néz le rám.

- Az hogy te ilyen magas vagy, én meg csak 155 centiméter vagyok!

- Ez a te szuperedőd! Ettől vagy cuki! - szorít erősebben!

- Ha így folytatod akkor egyetem helyett a sürgősségin fogok kikötni! - kapkodok levegőért.

- Bocsánat! - borzol hajamba, és elenged.

- Nos Bogyó készen állsz? - toppan be apa is.

- Látod, apa is így hív! - borzol újra a hajamba.

- Most miért? Születésed óta Bogyónak becézünk! - néz rám apa úgy mintha nem értené miről beszélek.

- Apa... hamarosan tizenkilenc leszek!

- De attól még ugyanúgy a mi kis Bogyónk maradsz! - szorít, ő is és Dylan újra karjaikba!

- Nehh... elég különben sehova sem megyek, ha így folytatjákot! - ölelem át őket.

- A kis galamb elhagyja a fészkét! - néz rám apa. - Annyira büszkék vagyunk rád!

- Bizony! - bólogat Dylan.

- Tudjátok... van egy olyan érzésem hogy tökéletes lesz a mai nap! - mosolygok rájuk, és az utolsó dobozt is leragasztom.

***

- Aztaa! Ez nagyon klassz! - szállok ki a kocsiból, és fogalmam nincs merre nézzek akkora az egyetem.

- Tudod a bátyád is itt végzett ám! - szedi elő a cuccaim Dylan a csomagtartóból.

- Ez csodaszép! Elképesztő! - nézek körbe a napsütésben. Mindenhol beiratkozó diákok, és már az eleve itt tanuló diákoktól hemzseg az egész udvar.