Rejtély vörösben

𝙄. 𝙁𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩 - 𝘼𝙠𝙠𝙤𝙧 é𝙨 𝙢𝙤𝙨𝙩

1784. febr. 21. 

Február 21-én mikor már majdnem éjfél volt és a Velencei Karnevál a vége felé közeledett. Körülnéztem.  Számtalan ember volt a főutakon és a tereken akik nevetgéltek, énekeltek, táncoltak és viccelődtek.

De én egyedül sétáltam végig a sötét utcákon, égő fáklyát tartva a kezemben. Alattomosan lopakodtam sarokról sarokra. Gőzöm sem volt hová tartok , a szívem nagyon gyorsan vert ,de nem csak a diktált tempóm miatt hanem valami furcsa feszültség miatt is, amit a lelkem mélyén éreztem. Valakit kerestem, valakit vártam. 

Elértem egy kis hídhoz a „Ponte dei Sospiri"-hez és megálltam. Volt ott egy férfi, aki vörös gyapjúköpenyt viselt amely kettő arany lófejes lánccal volt rögzítve. A fején egy fekete klasszikus tricorn sapka volt. Amikor az idegen teljesen felém fordult, a fáklyám fénye rávetült Bauta maszkkal fedett arcára. A maszk olyan volt, mint egy sakktábla, amikor megláttam, a szívem kihagyott egy ütemet.

Megigazítottam a piros szaténruhámat, majd a vállamat és a mellkasomat az arany gyapjúköpenyembe tekertem. Közelebb léptem hozzá ,hogy jobban lássam. Középmagas volt, meglehetősen alacsony, nem túl vékony, páva testtartással. A férfi egy sétapálcát tartott a kezében, a tetején aranyló lófejjel. Nem láttam a kezét, mert kesztyű borította őket.

- Nem veszélyes egy olyan nőnek, mint te, kint lenni ilyen késői órán? – kérdezte olaszul, amikor közelebb lépet hozzám.

Egész testemben borzongást éreztem, amikor meghallottam a hangját. Úgy hangzott, mintha valaki megragadta volna a torkánál fogva és alig hagyta levegőt venni.

- Sosincs késő randevúzni – mondtam ugyanazon a nyelven. - Hadd menjek át! Odaát valaki vár rám.

- Ó, értem! – motyogta az idegen, és még egy lépéssel közelebb lépett hozzám. - Szóval ki az a szerencsés?

- Nem ismered őt! – elleneztem. - Most pedig állj félre az utamból.

- Nem, nem... azt hiszem, engem keresel – nevetett, és sétabotja fejével megbökte a kabátom. – Te vagy a leendő hercegnő, igaz?

- Teljesen tévúton jársz! – hátrébb léptem.

- Ó. Ne hazudj nekem... Felismertelek, hercegnő – mondta, és közelebb jött. – A rubin nyaklánc... neked adtam!

- Az lehetetlen! – ziháltam. – Ön nem „A sakkozó".

- Tulajdonképpen én vagyok – mondta ismét nevetve.

- Nem, a sakkozó magas, kedves és istenien szép – ráztam meg a fejem. – neked meg nyúl alakod van, durva vagy és...

- Hogyan mondhatsz bármit is a szépségemről, amikor nem láthattad az arcomat? – szakított félbe.

- Maszkon át is ,láthatom a szemed ... tudok olvasni a lelkedben...

- Ó, kicsi szépségem, mennyire tévúton jársz.

És ismét a baljóslatú nevetése. Valami furcsát éreztem, mintha félnék saját magamtól. Nem az a férfi volt, akit kerestem. Ez nem „A sakkozó" volt.

- Hol van? - kérdeztem.

- Pont előtted! – suttogta a férfi és előrehajolt hozzám. – És most vissza fogod adni, ami az enyém!

Mielőtt még reagálhattam volna, az idegen felém ugrott, és a sétabotja fejével letépte a nyakláncot. A rubinok szétszóródtak a földön. Segítségért kiáltottam, de nem volt senki az utcán vagy a híd közelében. Megpróbáltam összeszedni az ékszer néhány részét, de az idegen ellökött.