Rejtély vörösben

𝙓𝙄𝙄. 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩 - 𝙆é𝙩 𝙨𝙯ő𝙠𝙚 𝙞𝙙𝙚𝙜𝙚𝙣

Március 17. - Első és második szabadedzés Jeddában

Egész éjjel nem aludtam. Arra gondoltam, hogyan csókoltam meg Charles arcát. Olyan bátor voltam, de nem sajátitottam ki magamnak. Hölgy vagyok, mégis mit csináltam? Anyám nem erre tanitott. Persze mi csak barátok vagyunk, hát senki nem mondta ki hangosan, hogy barátzónában vagyunk, de ez sejthető volt. Úgy értem, főleg azután, hogy mindkét pilóta eltöltött egy egész estét az otthonomban és most már tudjuk egymás számát, egymás közösségi oldalait, még a címemet is tudták, annak ellenére, hogy én még mindig nem tudtam az övékét. Amit tettem, az egy kis baráti csók volt, hogy kifejezzem hálámat a csodálatos estéért.Vagy... vannak érzéseim iránt?! Inkább nem, mert csak pár hete ismertük egymást, és mindenekelőtt kollégák vagyunk. Nem illik összekeverni a munkát a magánélettel. De ezek a tiszta zöld szemek, az a mosoly és az édes gödröcskéi. Puha angyalarca van, még akkor is ,ha van egy kis borostája. Hogyan lehet ellenállni ennek a szép kísértésnek?!

A hozzám való hozzáállásával jelezte, hogy keresi a társaságomat és azt érzem, hogy vannak könnyed szándékai velem. De ott a másik oldal mi van, ha nem jól olvastam a jeleit és ez az egész valamiféle téveszme volt. Mit gondol most rólam? Hogy könnyed lány vagyok, alacsony erkölcsi értékekkel, amihez elég volt pár kacsintás és egy jó szó, hogy beugorjak az ágyába?! Nem, én ennek határozottan az ellenkezője vagyok! Ő volt az első ember, akihez az első pillantás óta annyira vonzódtam és ez megijesztett. Féltem, hogy a tegnap esti meggondolatlan viselkedésem arra készteti, hogy lemondjon rólam. Ha abbahagyja a kommunikációt velem, én leszek a világ legmagányosabb embere! Jobb, ha elhagyom a csapatot, ha ez megtörténik, mert ha elveszítem Charles-t, akkor elveszítem Carlost, akkor a dominóeffektus az egész paddockra hatással lesz és... nem tudnám elfogadni ezt a szégyent.

Napkeltekor felkeltem az ágyamból és elkezdtem készülni a mai napra. Felöltöttem a Vörös egyenruhámat, mert erre a napra kötelező volt, majd egy kócos kontyba szedtem a hajam és púderrel próbáltam elrejteni a szemem alatti fekete köröket. De a világ semelyik sminkje sem tudott segíteni abban, hogy elfedjem az aggodalmamat. Miért vagyok olyan hülye, hogy ilyen dolgokat csinálok? A személyes tere megtörése több volt, mint ok arra, hogy egész életében figyelmen kívül hagyjon engem.

Elvettem a táskámat és a piros Ferrari kabátomat, amit Charles adott nekem az előző versenyen, és elhagytam a szobámat. A folyosón sétáltam, a kabátot a mellkasomnál tartottam. Annak ellenére, hogy az otthon töltött héten kimostam ezt a ruhát, még mindig Leclerc sajátos illata érződött rajta. A bergamott és a keserű narancs mélyen benne volt a rostjaiban ,minden alkalommal megszédülök, amikor megérzem őket.

Hirtelen valaki kiabálását hallottam hátulról. Nem álltam meg, hogy lássam, ki az a személy, mert túlságosan el voltam foglalva azzal ,hogy a földet nézzem és különböző fatalisztikus forgatókönyveket irtam a fejemben.

Aztán éreztem, hogy egy erős szorítás megragadja a csuklómat és visszahúz. Amikor felnéztem, az arcomtól egy millimétere egy férfit láttam.

- Lány, mégis mit csinálsz?! - kérdezte a férfi, én pedig felé fordultam. - Éppen össze akartad törni magad ebben!

- Ó szuper, Charles barátja volt az Pierre. Ez egy kibaszott vicc?!

- Nem nézel ki valami jól! - mondta miközben tetőtől talpig végignézett rajtam.

- Köszönöm, Pierre! Te sem! - mondtam gúnyosan.

- Igazán?! - Gasly sokkot kapott. - Ne már! Harminc percig csináltam a hajam! A szakállammal vagy a ruhámmal van... Igen, határozottan a nadrágom...

- Pierre, kérlek, ne beszélj a külsődről, tökéletesen nézel ki, mint mindig! - mondtam bosszúsan. - Ó Istenem! Miért vagy ilyen nárcisztikus?!