Rejtély vörösben

𝙄𝙑. 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩 - 𝙈á𝙧 𝙢𝙖𝙟𝙙𝙣𝙚𝙢 𝙖𝙡𝙠𝙖𝙡𝙢𝙖𝙯𝙤𝙩𝙩

Február 23. - A szezon előtti tesztek első napja

A szezon előtti teszt első napjának kora reggelén érkeztem meg a bahreini repülőtérre. Vasseur személyi asszisztense hibázott és nem foglalta le időben a jegyeimet, így két órát kellett utaznom Olaszországból Londonba, hogy átszállhassak a repülőre ami Bahreinbe visz. Ez összesen kilenc órányi repülést jelentett egymagamban.

A gépem leszállásának pillanatában a kapu kijáratához rohantam, azzal a szándékkal, hogy én legyek az első utas a járatunkról, aki elhagyta a repülőteret. Siettem, hogy elérjem a szállodát, otthagyjam a poggyászomat, majd induljak a pályára. De a poggyászfelelősök meghiúsították a tervemet.

Majdnem harminc percet kellett várnom a csomagtér mellett, hogy átvegyem a bőröndjeimet. Még az az idegesítő gyerek a gép utolsó soraiból, előttem kapta meg a csomagjait. Talán a hosszan tartó most meghalsz tekintetem miatt dugta ki a nyelvét az a kis huncut „Viszlát".

Amikor elvettem a poggyászomat, már elkéstem az első munkanapomról. Még arra sem volt időm, hogy elmenjek a szállodába és otthagyjam a holmimat. Beszálltam az első ingyenes taxiba a légi terminál előtt és közvetlenül a pályára mentem.

Harminc perccel a tesztprogram kezdete előtt megérkeztem a két majdnem akkora bőröndömmel, mint én. A hosszú utazás miatt kimerülten, nem volt erőm izgulni a közelgő munkanap miatt.

Magam mögött húzva a csomagokat, a pálya bejáratához kúsztam. Nagy fém forgókapuk voltak, amelyek a következő akadályom voltak a „Ferrari" épülete felé vezető úton. Odamentem a személyzeti- lányokhoz míg ők kérdő pillantást vetettek rám. Az egyik felvonta a szemöldökét, majd én is így tettem. Sokan voltak, akik a nyakukon vagy a kezükben viseltek bérletet. Aztán rájöttem, miért néz így rám. Mivel nem volt bérletem.

Talán azért, mert „majdnem alkalmazott" voltam, ezért senki nem adott nekem belépőkártyát a pályagáthoz.

- Kisasszony miért áll itt így? - kérdezte a lány.

- Hogyan? - válaszoltam élesen.

- Derekadra tett kézzel és gonosz tekintettel. - mondta. - Ha be akarsz jutni, mutasd meg az igazolványod és menj.

- Tulajdonképpen nékem semmim sincs. - mosolyodtam el zavartan. - De nagyon hálás lennék, ha kinyitná nekem a forgóajtót. Késésben vagyok a munkából... Megint.

- Kisasszony, sajnálom, de ezt nem tehetem - rázta a fejét a nőci. - Ide csak belépőkártyával rendelkezők léphettek be.

- De kérem, esküszöm, hogy itt dolgozom - húztam elő a pénztárcámból a kártyámat. - Lám, még repülőjegyet is foglaltak a nevemre a „Scuderia Ferrari"-tól.

- Bocsánat, de ezek a szabályok. - vont vállat a lány. - Most kérem, lépjen vissza, mert vannak, akik tényleg itt dolgoznak.

Felsóhajtottam és szomorúan lehajtottam a fejem. Lehet, hogy a nagynéném nem jósolt helyesen a kávéból. Esélyem sem volt megszerezni álmaim állását.

Ekkor egy ismerős hangot hallottam, amitől azonnal megfordultam.

- Kételkedsz abban, hogy itt dolgozik? - kérdezte Charles a lánytól és széles mosollyal nézett rám. - Szia Hamupipőke! Elvesztetted a cipődet?

- Elveszíthetem az állásomat, ha nem megyek el hamarosan ezek mellett a forgókapuk mellett - forgattam meg a szemem.

- Nos, örülnöd kell, hogy ma elkéstem - vigyorgott. - Ez a második alkalom, hogy segítek bejutni.