𝙑𝙄𝙄. 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩 - 𝙀𝙡𝙫𝙚𝙨𝙯𝙩é𝙡 𝙠𝙞𝙨𝙡á𝙣𝙮?

90 21 0
                                    

Március 04. – A quali napja

Eltelt egy hosszú hét a teszthét óta és a küzdelem véget ért. Alig vártam, hogy visszatérhessek a pályára és szembenézhessek leendő főnökeimmel, hogy bebizonyítsam nekik, milyen értékes alkalmazott vagyok. Az előszezonális tesztek harmadik napja óta a hotelszobámban tartózkodtam és stratégiai leckéket tanultam diákként egy fontos vizsga előtt. Kikapcsoltam a telefonomat és megkértem a szálloda személyzetét, hogy ne zavarjanak. Egész nap bezárva ültem a szobámba és tanultam. Csak késő esténként mentem ki egy rövid sétára a szálloda kertjébe, majd ismét visszakanyarodtam „remeteségembe".

Problémám volt az alvással, mert folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tartsam meg a helyem a Ferrarinál. Mekies szó szerint kirúgott a pályáról és megmondta, hol van a tényleges helyem – a szállodában. Szóval, azt tettem, amit parancsolt nekem – elolvastam az összes tananyagot, amit Vasseur asszisztense adott, megtanultam a teljes FIA szabálykönyvet és megnéztem néhány évekkel ezelőtti versenyt, hogy jobban megismerjem a helyzeteket. Olyannyira motivált voltam bebizonyítani, hogy nem a szállodában van a helyem, hanem a pályán, hogy el is kezdtem forgatókönyveket készíteni a jövőbeli versenyekre. Éjjel-nappal a Forma-1-gyel kapcsolatos gondolataimmal voltam elfoglalva.

Aztán amikor aludnom kellett volna, Charlesra és Carlosra kezdtem gondolni. Kíváncsi voltam, vajon észrevették-e a távollétemet. Valahányszor lehunytam a szemem, Leclerc szomorú pillantása jelent meg előttem  az utolsó napon, amikor láttam őt a paddockban. Esélyem sem volt még egyszer beszélni vele az tesztek után, de még Carlossal sem. Azon a napon, amikor a tesztek véget értek, a csapatfőnökök rendkívüli értekezletre hívták a versenyzőket és nem engedték, hogy kommunikáljanak velem. Miután láttam ezt a bánási módot, úgy döntöttem, hogy nem maradok ott tovább és visszamentem a szállodába.

Most szinte csapattagként készültem az első kvalifikációs napomra. A szállodai szobám tükre előtt ültem és az utolsó simításokat végeztem a megjelenésemen. A hajam már be volt fonva és egy könnyed sminket vittem fel az arcomra, ami elég volt ahhoz, hogy elfedje a szemem alatti sötét karikákat. Aztán magamra vettem Charles piros kabátját. A piros egyenruha nem is volt olyan rossz, talán megszokom, ha többet hordom.

Kikapcsoltam a tévét a szobámban, ahol a kvalifikáció előtti harmadik szabadedzést néztem élőben. Nagyon csalódott voltam csapatunk teljesítményétől és ha valaki hallani akarná a véleményemet mindent elmondanék. Miután felvettem a cipőmet és magamra fújtam egy kis parfümöt, elővettem a táskámat, kimentem a szállodából.

Bőven volt időm kiérni a pályára, így lassan a már jól ismert utcákon sétáltam a visszatérésemre gondolva. Aggódtam, de ugyanakkor izgatott is voltam. Csak azt akartam, hogy legyen egy jó félnapos munkanapom és hogy az igazgatók elégedettek legyenek velem... Ha egyáltalán szükségük van rám. Amikor elfáradtam, abbahagytam a gyaloglást és beszálltam az első taxiba ami elhaladt mellettem. 

Időben odaértem a versenypályára majd minden akadály nélkül átjutottam a kapun és büszke fejjel haladtam át a paddockon. Szerencsére a visszatérésem első része jól sikerült. Ez jó jel volt... Talán...

Miközben a Ferrari motorhomeot kerestem, hallottam, hogy valaki furcsa becenéven szólít „a kis Ferraris lány". Aztán megfordultam és megláttam azt a fickót, aki Charles-lal beszélgetett az utolsó napomon a paddockban. Kíváncsi voltam, miért fut utánam, ezért megvártam, hogy közelebb jöjjön.

- Eltévedtél... Kislány?! – kérdezte tőlem csábító hangon és elvigyorodott.

- Minek is neveztél?! – válaszoltam és összeráncoltam a homlokomat.

Rejtély vörösbenDonde viven las historias. Descúbrelo ahora