SZJG x IOV - Négyen

8.

– Hű! – néztem Kingára. – A Mecsekbe megyünk!

– Tudok olvasni... - sóhajtott Kinga. Mosolyogva megvontam a vállam.

– Szerinted milyen feladatok lesznek? – kérdeztem, miközben minden földrajztudásomat összeszedve próbáltam magam elé képzelni a Mecseket. Dél-Dunántúl, Zengő, Pécs...

– Nem tudom, de én mindenre felkészültem, nem foghat ki rajtam egyik feladat se! – mondta Kinga határozottan.

– Remélem arra is felkészültél, hogy ez csapatverseny, négyen vagyunk... - emlékeztettem.

– Na, ez az, amire nem lehet felkészülni. – sóhajtott. – Szerinted Cortez mennyi energiát lesz hajlandó fordítani a feladatokra?

– És Arnold? – kérdeztem vissza. Bár nem ismerek nála okosabb embert, vele se megyünk sokra, ha épp nincs kedve valamihez. Kinga csak lemondóan horkantott egyet, miközben visszasétáltunk a többiekhez.

– Megtaláltam a képeslapot! – nyújtottam át Arnoldnak.

– Én találtam volna meg, ha nem tartott volna fel a portás. – vágta rá Kinga. Nem tud veszíteni.

– Mecsek? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Cortez, miután elolvasta a rövid feliratot.

– Mecsek! – néztem rá izgatottan.

– Gyengébbek kedvéért... – mutatott rá Arnold egy kihajthatós térképen, amit a táskájából vett elő. Felkészült.

Cortez a fejét rázva kiröhögte, majd visszament Ricsiékhez.

A szüleim nem repestek az örömtől miután megtudták a verseny helyszínét. Anyu amiatt aggódott, hogy túl messze leszek, aput viszont jobban aggasztották a hegyek (?).

– Nem lesz semmi baj! – próbáltam sokadjára megnyugtatni őket, és egyben magamat is. Anyu az órájára nézve bizonytalanul bólintott.

– Lassan mennünk kell, vigyázz magadra, és próbálj felhívni, ha odaértetek!

– Mi is indulunk hamarosan... – mondtam, miközben megöleltem. Apu odalépett hozzám, és ő is  szorosan megölelt. Aztán elővett a zsebéből valamit.

– Ezt majdnem elfelejtettem! – mosolygott, átnyújtva a kezében tartott tárgyat. – még cserkészként sokat segített nekem...gondoltam, hátha neked is jól jön majd.

Meglepetten néztem rá. Egy iránytű!

– Köszönöm! – suttogtam meghatottan. – Biztos hasznos lesz!

– Vigyázz magadra, és érezd jól magad! – mondta, miközben még egyszer megölelt.

– Megpróbálom... – nevettem.

Sóhajtva néztem, ahogy a szüleim beszállnak az autóba, miközben elbúcsúztam a többiektől is. Még Virágnak integettem, amikor Kinga jelent meg mellettem.

– Gyere, Renáta! Nem érünk rá egész nap! Virág kibír nélküled egy-két hetet. És te is nélküle. – tette hozzá gyorsan, kitalálva a gondolataimat.

Gombóccal a torkomban mentem oda a kisbuszhoz, ami mellett Arnold várakozott. Benéztem a buszba. Máday már elfoglalta az anyósülést, Cortez leghátul nyomkodta az ablak mellett a telefonját, Kinga pedig gyorsan bemászott elé, pontosan középre.

– Átülsz az ablakhoz? – kérdeztem, előre sejtve a választ. – Akkor Arnolddal melléd ülünk.

– Nem. Itt szeretnék utazni. – felelte nyugodtan. – Egyedül.

– Remek. – sziszegtem. Nem volt más választásom, bemásztam Cortez mellé, Arnold pedig egy szó nélkül követett.

– Mindenki megvan? – kérdezte szórakozottan a sofőr.

– Meg. – dünnyögtem.

– Akkor kalandra fel! – kapcsolta be a rádiót, amiből Mika We Are Goldenjének refrénje üvöltött. Cortez továbbra is a telefonját nyomkodta a bal oldalamon, Arnold a térképet tanulmányozta a jobbomon, én pedig a gondolataimba merülve lehunytam a szemem. Így indultunk el a Mecsek felé.