SZJG x IOV - Négyen

7

június 14., hétfő

Végül sikerült annyira rástresszelnem a mai napra, meg az egész előttünk álló napokra, hetekre (?), hogy alig aludtam valamit az éjjel. Főleg, hogy megbeszéltük a többiekkel, jóval indulás előtt találkozunk a suli előtt, így kelhettem hajnali ötkor. Amíg gyorsan elkészültem, anyu végig magyarázott, hogy minden nap hívjam fel őket, ha bármi baj van, akkor azonnal szóljak.

– Nem tudom, mennyire lesz térerő... – töprengtem, miközben a cipőfűzővel bajlódtam. Miért csinálják ilyen hosszúra?

Anyu idegesen sétált fel-alá, végül arra a döntésre jutott, hogy mégse enged el a versenyre. Apu igyekezett megnyugtatni, mondván, egyébként is ezerszer átbeszéltünk mindent a hétvégén, nem lehet semmi baj. Anyu továbbra is úgy állt hozzá, mintha egyenesen katonának állnék, de miután megígértem, hogy ha kell, postagalambbal küldök neki naponta egy levelet, megenyhült. Mondjuk, én csak vicceltem, honnan szereznék postagalambot?

Apu ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen kocsival, de Arnoldnak azt mondtam tegnap, hogy együtt sétálunk a suliig.

– Beszélni akarok az igazgatóval még indulás előtt! – közölte anyu.

– A többiekkel negyed hétkor találkozunk, szerintem akkor még nem lesz ott senki más... Hivatalosan háromnegyed hétkor van a találkozó. – magyaráztam. – Telefonálni pedig túl korán van még. – tettem hozzá, mielőtt még felébresztené az igazgatót.

– Haller tanár úr ott lesz?

– Lehet, nem tudom. – vontam meg a vállam.

– Jó, elviszünk apáddal. Útközben felvesszük Arnoldot – döntötte el, és a táskájával a kezében az ajtó felé indult. Sóhajtva követtem. Apu betette a táskámat a csomagtartóba, majd beszállt az autóba. Vonakodva beültem mögé. Éljen a kalandvágyó énem! Pff.

Pár perc múlva megérkeztünk Arnoldhoz, aki már a lépcsőn ült. Melegítőben. Még meg kell szoknom a látványt. Kérdőn nézett rám.

– Szervusz, Arnold! – biccentett apu.

– Jó reggelt! – köszönt Arnold.

– Bocsi, anyuék mindenképp el akartak kísérni. – magyaráztam feszengve, mikor beült mellém.

– Hozzám?

– A suliba. – nevettem.

A néhány perces úton mindannyian csendben gondolkodtunk. Én azon, hogy még nincs-e késő visszafordulni, a szüleim valószínűleg azon, hogy mégse engednek el, Arnold pedig fogalmam sincs min. Nála sose lehet tudni.

A suli elé érve döbbenten néztem körbe. Arra számítottam, hogy Kinga egyedül ácsorog majd. Ehelyett egy kisebb tömeg gyűlt össze. Az órámra néztem, negyed hét lesz két perc múlva. Kinga éppen Cortezzel beszélgetett, mellettük Dave, Zsolti, Ricsi és Virág nevettek valamin.

Anyuék tanácstalanul ácsorogtak, egyelőre nem volt egy felnőtt se rajtuk kívül.

– Sziasztok! – léptem Virág mellé.

– Szia, Ren! – mosolygott rám Ricsi figyelmen kívül hagyva Arnoldot.

Hogyhogy ilyen korán itt vagytok? – kérdeztem, miközben Cortezre pillantottam. Neki persze a szürke is kifogástalanul áll, ez nem ér!

– Én elkísértem Emót, Dave mindenképp fel akarta venni az indulás előtti pillanatokat, Zsolti meg úgyis edzeni megy, korán kelt. – vonta meg a vállát Ricsi.

– Azért nemcsak mi értünk ide korán. – röhögött Zsolti, balra nézve.

Követtem a tekintetét, és egy csapat viháncoló lány között kiszúrtam Edinát. Mit keres itt? Pár pillanattal később oda is tipegett hozzánk.

– Szia, Cortez! – nyávogta. – Vigyázz magadra, várlak vissza szeptemberben! Bár...a sérüléseidet is szívesen ápolnám. – tette hozzá mosolyogva.

Te jó ég! Nem háborúba készülünk.

– Megpróbálok. – felelte Cortez a szemöldökét ráncolva.

Haller izgatottan sétált ki a suliból.

– Jó reggelt! Micsoda hűvös reggelünk van! – nézett végig rajtunk.

– Jó reggelt, tanár úr! – lépett oda hozzá anyu. – Délutánra napsütésre és melegre lehet számítani, legalábbis a környéken... - magyarázta.

– Ó, igen, még nem tudni, hol lesz a verseny helyszíne.

– Mikor fogják megtudni? – kérdezte anyu.

– Perceken belül! – bólogatott Haller. – Ahogy látom, már meg is érkezett a kisbusz, ami elvisz a helyszínre.

Amíg a szüleim Hallert faggatták (kicsit se volt kínos), Máday is megérkezett, majd köszönés nélkül a táskákhoz lépett.

– Átnézem a holmitokat, mutassátok meg! Illetve, Cortez! Elég, ha a tiédet átnézem. – gondolta át. Na, igen. Az iskola legjobb tanulóit nem kell ellenőrizni, túl unalmasak vagyunk. Corteznél is csak ruhát, tisztálkodószereket, fülhallgatót, kólát és hasonlókat talált, úgyhogy bement a suliba elintézni valamit.

Közben anyu lépett oda hozzánk. Szeretett volna csinálni négyünkről egy képet. Egyikünknek se volt hozzá túl sok kedve, de végül egymás mellé álltunk. Anyu három képet készített a biztonság kedvéért. Az egyiken csukva van a szemem (jellemző), a másik kettő viszont teljesen ugyanolyan. Cortez unottan, Kinga eltökélten, Arnold még Corteznél is unottabban bámul a kamerába, én pedig kínosan mosolyogva. Életünk képe.

Amíg anyuék az ofővel beszélgettek, bepakoltunk a kisbuszba. A sofőr odaadott egy szürke borítékot, mire kíváncsian összenéztem Kingával. Már éppen kinyitottam volna, amikor egy gyors mozdulattal kirántotta a kezemből.

– Renáta, ébresztő! – bontotta fel a borítékot türelmetlenül.

– Kedves versenyzők! – olvasta fel hangosan. – Üdvözöljük gimnáziumotokat az Iskolák Országos Versenyén. Az idei verseny helyszínét egy képeslap rejti, amit a sofőrötök rejtett el az iskolátok épületében. Ha tudni szeretnétek a választ, keressétek meg! Jó utazást kívánunk! – Kinga azonnal elindult, én pedig követtem. Úgy tűnt, se Arnold, se Cortez nem óhajt velünk jönni. Még jó, hogy egy csapat vagyunk. Na, mindegy.

Kinga a portást kérdezgette, de nem járhatott sok sikerrel, mert fújtatva kikerült, és körbenézett. – Van ötleted, hol lehet? – kérdezte.

– Szerintem nézzük meg a szekrényeket... – mondtam, de megakadt a szemem a Jeanne d'Arc-szobron. Első látásra ugyanolyan volt, mint máskor. Közelebb sétálva azonban észrevettem, hogy mögé rejtve ott virít a képeslap. Hát, ez könnyű volt. Izgatottan olvastam el, mi áll rajta, miközben Kinga kíváncsian mellém lépett.

„Üdvözlet a Mecsekből!" – olvastam fel hangosan.