SZJG x IOV - Négyen

11

– Gratulálok, az első feladatot sikeresen teljesítettétek, elég jó idővel – mondta Róbert, miközben végignézett rajtunk. – Így valószínűleg folytathatjátok a versenyt! Még várunk néhány csapatot, addig üljetek le a többiekhez – mutatott a faházra.

– Valószínűleg? Nem mondta senki, hogy számít az idő is! – lepődött meg Kinga. 

– A borítékban lévő lap hátulján volt, nem fordítottátok meg? – csodálkozott Róbert.

– Renáta... – nézett rám egyből bosszúsan Kinga.

– Én csak örültem, hogy végre megvan, nem néztem meg a hátulját... – mentegetőztem.

– Jellemző. Tudtam, hogy ellenőröznöm kellett volna. Ha kiesünk, az csakis a te hibád lesz!

– A te ötleted volt, hogy váljunk ketté – vágtam vissza. – Sokkal hamarabb végeztünk volna, ha együtt maradunk!

– Mert nem tudtam, hogy számít az idő! – csattant fel Kinga.

– Szerintem menjünk be – szólt közbe Cortez, előreengedve minket. Hálásan a szemébe néztem, majd zavartan elindultam befelé. Kinga még akkor is a boríték miatt mérgelődött, amikor leültünk a faházban lévő hosszú asztalok egyikéhez, ahol már várt a többi csapat. Némán végigmértem a helyet. Az ajtó mellett egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, a négy asztal mögött pedig egy zongora és könyvespolcok is voltak. Egészen hangulatos.

– Velünk együtt tizenhat csapat van eddig – mondta Kinga egy gyors számolás után.

– Mennyien leszünk összesen? – kérdeztem, pontosan tudva, hogy alaposan utánanézett minden apró részletnek a versennyel kapcsolatban.

– Minden évben húsz iskola indul, de nem mindegyik tudja teljesíteni az első feladatot – magyarázta elgondolkodva. – Az időnk alapján döntik el idén, hogy ki megy haza... – nézett rám szemrehányóan. – Valószínűleg több irányból jönnek a csapatok, hogy ne találkozzanak az ösvényeknél, és meg volt adva mindegyiknek egy időpont, amikor a feladatot elkezdhetik. A sofőr ezért nézett az órájára, és mondta, hogy időben vagyunk.

– És ha késtünk volna?

– Gondolom jelezte a szervezőknek, hogy megérkeztünk – vonta meg a vállát Kinga.

Kinyílt az ajtó, és besétált rajta egy világoskék melegítős fiú. Ahogy elhaladt az asztalunk mellett, nekiment a székem támlájának.

– Ne haragudj! – kért bocsánatot azonnal, majd elmosolyodva kezet nyújtott. – Ármin.

– Tessék? – néztem rá értetlenül.

– Ármin vagyok – ismételte meg. – Te pedig...?

– Ó. Reni – mutatkoztam be zavartan, megrázva a kezét.

Bólintott egyet, majd elsétált, és leült a három másik kék melegítőshöz.

– Elég átlátszó. Szándékosan ment neki a székednek – közölte Arnold, egy pillanatra felnézve a térképéből, amit eddig tanulmányozott.

– Mi? – nevettem értetlenül. – Miért tenne ilyet?

– Hogy legyen indoka szóba elegyedni veled – vágta rá Cortez.

– Ez nem igaz... – kezdtem, majd ránéztem Kingára, aki a szemét forgatva megrázta a fejét.

– Egyértelműen direkt csinálta – jelentette ki.

Örülök, hogy ennyire biztosak benne. Sóhajtva a világoskék csapat irányába pillantottam.

A maradék négy csapat megérkezése után Róbert is bejött a faházba, a kísérő tanáraink társaságában.

– Üdvözlök mindenkit, egy kis figyelmet szeretnék kérni! – mondta Róbert. – A helyzet az, hogy rangsoroltunk titeket az időtök alapján. Sajnos öt csapattól el kell búcsúznunk.

A terem azonnal hangos lett a felháborodott, meglepett, vagy éppen magabiztos versenyzők megjegyzéseitől.

– Csak ne tőlünk! – suttogta idegesen Kinga.

– Az öt csapat a következő – folytatta Róbert. – Arany, narancssárga, sötétkék, bordó és világoszöld. Köszönjük, hogy itt voltatok!

– Úristen! Maradunk! – ugrott fel Kinga, én pedig mosolyogva lehunytam a szemem.

– Nagy tapsot az öt csapatnak, és persze a többieknek is! – fejezte be mondandóját Róbert, mire mindenki elkezdett tapsolni. A kieső csapatok csalódottan elindultak az ajtó felé.