SZJG x IOV - Négyen

16.

A lépcsőn ülve néztem ahogy Ármin rajzol. Engem. Miután beleegyeztem, hogy lerajzoljon, egy széket kihozva átült velem szembe, hogy távolabbról lásson. Nem tudtam, hogy mennyire zavarná, ha beszélnénk közben, így eleinte inkább nem mondtam semmit. A kínos csend viszont feszélyezett, úgyhogy örültem, mikor megszólalt.

– Egyébként melyik suliból jöttetek? – kérdezte.

– Szent Johanna Gimi, II. kerület. Francia tagozat.

– Wow, irigyellek. Én matek-fizikán vagyok a Kölcseyben, XIII. kerület.

– Hogyhogy nem művészeti?

– Apám azt akarta, hogy valami „értelmesebbet" tanuljak – vonta meg a vállát unottan.

– És érettségi után mi a terved? – kérdeztem.

– Nem tudom, talán megpróbálkozom egy külföldi egyetemmel. Apám úgyse támogatná a terveimet, akkor már mindegy, hogy itthon vagy egy másik országban vagyok.

– Hű, nem tudnám elképzelni, hogy külföldön éljek. Főleg egyedül – mondtam.

– Én is szívesebben mennék valakivel, de jelen állás szerint kénytelen leszek egyedül.

– És anyukád? – néztem rá kérdőn. – Ő se támogat?

– Kiskoromban meghalt.

– Sajnálom, részvétem! – mondtam zavartan.

– Köszi – mosolygott rám, majd felnézett.

Oldalra nézve láttam, hogy Arnold sétál felénk.

– Reni! Már azt hittem valami baj van – bámult hűvösen Árminra.

– Ne haragudj, vissza akartam menni, de aztán megfeledkeztem róla... – magyarázkodtam.

– Értem – mondta Arnold. – Később találkozunk! – tette hozzá, és vissza is indult az asztalhoz.

– Várj! – álltam fel gyorsan. – Megyek veled!

Ármin – aki eddig szó nélkül nézett ránk –, bólintva jelezte, hogy menjek nyugodtan.

– Majd máskor befejezzük – szóltam, majd Arnold után siettem.

– Ne haragudj! – mondtam, mikor mellé értem.

– Nem számít.

– De, vissza kellett volna mennem.

– Úgy látom tetszenek az „Á" betűs nevek, Ádám, Ármin...

– Tessék? – néztem rá értetlenül. – Félreérted, nem tetszik Ármin.

– Nem úgy tűnt.

– Csak megmutatta a rajzait, aztán lerajzolt – kezdtem.

– Értem – zárta le Arnold a beszélgetést – Itt a könyved, elhoztam az asztaltól – adta át a Pendragon legendát.

– Köszi – motyogtam.

Arnold elsétált az ebédlő felé, nekem pedig se kedvem, se energiám nem volt tovább győzködni, így maradtam az asztalnál.

Miután egyedül maradtam, sóhajtva vettem elő a telefonomat, és már éppen hívtam volna Virágot, mikor Kinga állt meg mellettem. Elmeséltem neki az egész Ármin-Arnold sztorit, remélve, hogy ő az én pártomat fogja majd.

– Nem értem, miért akadt ki ezen ennyire Arnold – sóhajtottam, mikor befejeztem.

– Korábban visszautasítottad Cortez miatt, erre most más miatt is – mondta Kinga egyszerűen. – De nemcsak őt zavarja...

– Hogy érted? – ráztam meg a fejem.

– Cortez se örül neki, hogy több időt töltesz Árminnal.

– Tessék? Egy órát se voltam vele.

– Az is egy órával több, mint amit Cortezzel töltöttél. Láttam, hogy nézett Árminra...

– Cortezt nem érdeklem, Ármint talán igen. Miért nem ismerhetek meg valakit, aki érdeklődik irántam? – fakadtam ki.

– Jaj, Renáta! Majd egyszer talán rájössz – nézett rám Kinga, majd az órájára nézve elköszönt, mert az egyik csapattal találkozott, állítása szerint a következő feladattal kapcsolatban.

Fáradtan ültem le az asztalhoz, ahol Arnolddal olvastam egy órája.

Azt éreztem, semmi mást nem akarok, csak hazamenni. És ez még csak az első nap. No comment.