Lexie és Luke: A friendzone sztori ✔

Tavasz Woods Harborban

Igazam lett. Katie tolószékbe került és beköltözött Luke-hoz. Hová mehetett volna? A családjához? Az apjához, aki addig verte, amíg a csontjai szilánkossá törtek? 

– Éjszaka hallom, ahogy bőg – mesélte Nate. – Minden egyes éjszaka. 

Luke-nak is igaza lett. Nem voltunk többé barátok, és kilógott a lóláb, hogy nem is leszünk soha. A tervek szerint hazaköltözöm Woods Harborba, ő pedig ki tudja, melyik ügyvédi iroda ajánlatát fogadja majd el, de az biztos, hogy jó messze lesz tőlem.

Katie és Luke nem jöttek össze. Még nem. És bár a szakításkor az vezérelt, hogy ők ketten a tökéletes pár, és ha hinnék a sorsban, azt mondanám, hogy a végzet rendelte őket egymáshoz, mégis valahol mélyen legbelül boldog voltam, hogy még nincsenek együtt.

– De tényleg, ha megfigyeled, néha elfelejt sántítani – jegyezte meg Nona néha-néha.

– Jó, hogy neked erre van időd.

Körülötte mindenki a szakvizsgájára készült, Nona pedig, aki politológiát tanult, ráérősen lógatta a lábát. Miért is hajtotta volna magát, ha a szülei elit politikai tanácsadó cégében már tárt karokkal várták. Alig várta, hogy indulhasson Washingtonba.

– Én mondom, totál rájátszik.

– Ő nem az a fajta.

Eleinte átjártam Katie-hez, persze csakis akkor, ha Luke nem volt otthon. Ahogy lassan gyógyulgatott, a dolog megfordult, és már ő látogatott meg engem. Sokszor. Nagyon sokszor. És olyankor aztán mindig volt mondanivalója. Nem is tudom, miért nem szóltam neki, hogy tanulnom kéne, vagy hogy fáradt vagyok. Kellett volna.

Az elmúlt hét évben a tavaszi szünetet hagyományosan Woods Harborban töltöttük, mármint Nona, Nate, Zack, és persze Luke és én. Volt, hogy csatlakoztak még páran, például az aktuális szerelmek, vagy más barátok, de most úgy nézett ki, csak mi megyünk.

– Tudtad, hogy engem meg sem hívott? – bukott ki Katie-ből nagy nehezen. – Luke. Woods Harborba.

Döbbenten néztem fel rá. Megtehetném. Hagyhatnám, hogy Katie itt rohadjon. Luke egy hétig Katie-mentes lenne, ráadásul otthon, Woods Harborban... De nem ez volt a cél.

– Meghívlak én. Aludj nálunk. Van szoba elég.

Katie vad hálálkodása majdnem lesodort a székről.

És végre valahára eljött a tavaszi szünet.

A szüleink erre az egy hétre már rég leszervezték a közös nyaralást, tehát ott volt nekünk a két hatalmas üres ház. A fiúk és Nate Luke-éknál pakoltak ki, Nona és Katie pedig nálunk.

Én egy kicsit korábban indultam, mert a mentorom a kapcsolatait kihasználva lebeszélt egy interjút a monroe-i közkórház sebészetének vezetőjével. Át is estem életem első, és első sikeres interjúján. Úgy búcsúztunk el, hogy ha valóban Woods Harbor mellett döntök, ők nagyon szívesen látnának az orvosaik között.

Mindenki fáradt volt, bulizni vagy kimozdulni nem volt kedvünk. Rendeltünk kaját, aztán átvonultunk a nappaliba. Nate, az új barátnője unszolására, betett valami zenét és próbáltuk kitalálni, mihez kezdjünk magunkkal. Nona megszólalt:

– Játszunk Felelsz vagy merszet!

– Teljesen kizárt – tiltakoztam egyből.

Csakhogy a többieknek még nem volt elég tapasztalata arról, hogy is játssza Nona ezt a játékot, és támogatták az ötletet. Maholnap praktizáló ügyvédek, millió dollárokkal dobálózó brókerek, egyesek talán az ország jövőjét tartják a kezükben (khm, Nona), és most izgatottan ültek arra várva, hogy kínosabbnál kínosabb kérdéseket tegyenek fel egymásnak.

– Csak kíméletesen! – mosolygott szelíden Katie. – Én még nem tudok nehéz feladatokat végezni.

Nona hozzám fordult. – Mintha nem hallanánk elégszer. Te meg ne parázz, nem kérdezek keményet.

Kis kört alakítottunk ki a játékhoz, Luke, mellette az elmaradhatatlan Katie-vel, velem szemben telepedett le. Pont erre a látványra volt szükségem.

A játék elég nyugisan kezdődött, de ahogy múlt az idő, fogyott a pia, a helyzet is egyre feszültebb lett. Ha Nonára került a sor, Luke és én mindig összenéztünk. A fürdőszobai kihívás emléke kísértett, de az volt a baj, hogy bennem csak jó érzéseket keltett.