Várok rád {C.L.}/✔️

Part twenty-five

Az ebédet követően mosolyogva álltam fel az asztaltól és segítettem Charles anyukájának elmosogatni is. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hisz a fia miattam került kórházba, de igyekeztem minden rossz gondolatomat félre tenni és csak a segítésre koncentrálni. Amikor végeztünk elléptem volna a konyhából mire óvatosan megfogta a kezem és visszahúzott.

-Muszáj beszélnünk-szólított meg, majd az előttünk levő székre mutatott.

-Persze.-suttogtam, majd leültem.

-Ez kicsit kellemetlen, de tudok arról ami közted és a két kisfiam között történik, és meg kell mondjam nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik, mert így mind a kettőt bántod, és a legjobb az lenne ha ezt egyikkel se tennéd. Azt akarom, hogy lépj ki mindkettő életéből. Örökre.-csak csöndben ültem és fogalmam sem volt mit kéne most mondanom. Megértettem, hogy anyukaként a lehető legjobban megvédeni a fiait, de azt viszont nem tudtam hova tenni, hogy miért szól bele három felnőtt ember kapcsolatába.

-Elnézést, de szerintem magának ehhez semmi köze-szólaltam meg végül és felálltam a székről-a fiúk felnőtt emberek, eltudják dönteni kivel mit akarnak-jelentettem ki és elindultam kifelé a szobából.

-Nem úgy tűnik, ha ugyan azt a csitrit fogták-a jelző amivel engem illetett kevésbé zavart, mint az, hogy csak egy játékszerként vagyok megemlítve. Egy olyan dologként amit bármikor bárki eldobhat, és ha kell újra elővehet. Ez pedig nagyon nem tetszett.

-Asszonyom! Megértem, hogy dühös rám a történtek miatt, de azért egy alapvető tiszteletet megérdemlek!-emeltem fel a hangom és immáron ténylegesen kiviharoztam a szobából, egyenesen az én szobámba ahol az ágyra rogyva sírni kezdtem. Így is elég nehéz volt az elmúlt időszak, ez a beszélgetés csak rosszabbá tette.

Egy váratlan pillanatban kopogtak az ajtón. Letöröltem a könnyeimet és megpróbáltam összeszedni magam, de a mai nap alakulásából semmi jóra nem számítottam. Felálltam és kinyitottam, Charles állt velem szemben.

-Minden rendben?-kérdezte, majd azonnal beljebb jött a szobába.

-Nem, Charles semmi sincs rendben. Nekem ez az egész nem megy-fogtam meg a homlokom és ismét potyogni kezdtem a könnyeim.

-Héj..héj! Nem mondj ilyet! Mondd el mi történt-kérlelt, majd magához húzva leültünk az ágyra.

-Anyukád beszélt velem, és szinte megparancsolta, hogy tartsam magam távol mindkettőtöktől mert csak bajt hozok rátok-motyogtam.

-Egyetértesz vele?-nézett szorosan a szemembe. Igazság szerint nem tudtam, hogy mit gondoljak, mivel részben sajnos igaza volt Pascalenak.

-Nem tudom, túl bonyolult ez az egész! Lehet tényleg az lenne a legjobb ha végleg távol maradnék tőletek, úgy biztos nem bántanék meg senkit-szipogtam, de legbelül éreztem, hogy ez lesz a legmegfelelőbb megoldás.

-Ezt most felejtsd el-nyitotta ki az ajtót Arthur, majd helyet foglalt a másik oldalamon.

-Hidd el, hogy többet ártasz azzal, ha elhagysz minket mintha velünk maradsz-simította meg a vállam, érintése által még mindig libabőrös lettem, azonban teljesen tisztába voltam a ténnyel miszerint telibe leszarta a kapcsolatunkat és gyorsan keresett egy pótlékot a helyemre.

-Igaza van. Lizi, fontos vagy nekünk. Minden szempontból.-fogta meg a combomat Charles és hirtelen nem kaptam levegőt, úgy éreztem magam mint akit mindjárt összenyomnak és ezért gyorsan felálltam és szembe fordultam a két fiúval.

-De meg kell értenetek azt is, hogy hármunk között is borzasztó kínos ez az egész, és ha az anyukátok is utál...nem akarok az a szemétláda kis picsa lenni aki kettőtöket szétválasztott, aki miatt mindig veszekedés van...akinek választania kell-nyeltem egy nagyot az utolsó mondatnál.

-Én viszont képtelen vagyok elengedni téged. Képtelen vagyok lemondani rólad.-szólalt meg Charles.

-Nagyon szeretlek Lizi, de azt is látom, hogy Charles mennyire oda van érted, ami nagy szó annyi fájdalmas év után. Muszáj voltam keresni valakit a helyedre, mert ki kellett töltenem a hiányod. De most így végig gondolva...szerintem nagyon jól tettük, hogy nem hagytuk elfajulni ezt a kis fellángolást, így mindenkinek könnyebb lesz. Egy valami viszont biztos, nektek-mutatott felváltva rám és Charlesra-nagyobb szükségetek van egymásra mint nekünk kettőnknek.

-Annyira örülök neki, hogy ilyen tisztában vagy az érzéseiddel! A kurva életbe is Arthur miattad szakítottunk! Miattad szét kellett válnunk, mert azt akartam, hogy vége boldog legyél. Erre pedig jössz a nagy "ez csak egy fellángolás volt" dumáddal és elvárod, hogy ezek után ne utáljalak?-kiabált Charles, kezei megfeszültek.

-Az emberek változnak. Az idő változtat. Jó lenne ha elfogadnád és tovább lépnél végre. Titeket egymásnak teremtett a sors, én pedig csak egy hülye szélhámos vagyok. Sosem leszek olyan fontos neki mint te vagy. Ezzel a gondolattal pedig képtelen lennék együtt lenni vele-mondta ki végül a fájdalmas igazságot és kiviharzott a szobából.

Charles nem ment utána, hagyta hogy magában dühöngjön. Újra ketten maradtunk, de ezúttal teljesen másik helyzetben. Egy helyzetben ahol soha életemben nem voltam még eddigi életem során. Egy ideig csak csöndben néztük egymást. Egy váratlan pillanatban Charles felpattant és hosszasan megcsókolt. Jobb kezével belemarkolt a derekamba és hosszasan magához húzott ezzel teljesen összepréselve a testeinket.

❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹❤️‍🩹

Szép napot mindenkinek! Itt a legújabb rész, gondoltam teszek egy kis bejelentést és megosztok pár infót a jövővel kapcsolatban.
A könyv már a vége felé halad, egészen pontosan még négy rész van hátra.
Mikor véglegesen lezárom, szokásom szerint hozom az új kötetet ami Lando Norrisról fog szólni! Remélem tetszeni fog nektek!
Puszika!

Insta:emke_iroioldal_wattpad