Várok rád {C.L.}/✔️

Part twenty-three

2 héttel később

Szeptember 14. Csütörtök

Charles Leclerc

-Vigyázzon magára uram! Szép napot!-köszönt el mosolyogva a nővér ahogyan kiléptem a kórházból.

Vegyes érzelmekkel hagytam el a helyet, de leginkább azért mert elveszítettem Lizit aki számomra a világot jelentette, majd veszélybe sodortam a karrierem és szinte alig foglalkoztam a fiammal. Amint hazaértem a Monacoi lakásomba összepakoltam és felültem az első gépre Olaszországba.

Begurultam az autómmal a feljáróra és boldogsággal töltött el a tudat, hogy hazaértem a második otthonomba. Belöktem az ajtót és ledobtam a táskámat a földre, majd körülpillantottam a szobába és vettem egy hatalmas levegőt.

-Mr. Leclerc!-szólított meg Martha amint észrevett, majd egy anyai ölelés szerű valamivel fogadott.

-Szép napot, Martha! Hogy van?-mosolyogtam az idős hölgyre aki azonnal megfordult és előhozta a kisfiamat az etetőszékéből. Annyira régen láttam, hogy örömkönnyek potyogtak az arcomról.

Szorosan magamhoz öleltem a fiamat, majd mosolyogva puszilgattam a kis fejét. Annyira elvoltam foglalva a Lizivel való kapcsolatommal, hogy szinte kiment a fejemből a kisfiam ami miatt borzasztó rosszul éreztem magam. Innentől kezdve nem hagyom soha magára. Ha Monacoba kell lennem akkor oda viszem magammal. Nem marad itt egy dajkával.

-Jobban van uram? Igazán aggódtam önért-szólalt meg ismét az öreg nő ahogyan a konyhába sétálva megcsapta az orromat a szokásos mennyei étel illat.

-Igen, minden rendben. Szerencsére csak zúzódásaim voltak, és csak egy komolyabb vágásom. A fejem sérült igazán, de annak is alig van már nyoma-magyaráztam, majd a kisfiamat szorosan magam mellé húztam az etetőjével együtt és lassan adagolni kezdtem neki a bébi ételt.

-Örömmel hallom! Magukra hagyom önöket, ha bármire szüksége van tudja hol talál!-tette le a konyharuhát, majd kettesben hagyott a fiammal. Borzasztóan örültem neki, hogy végre itt vagyok vele, annak pedig még inkább, hogy holnap már Arthur is és a teljes családom csatlakozik hozzánk.

Az egész ügyet ami az utóbbi időben történt megpróbáltam teljesen lenyomni magamban és azt tartani a szemem előtt, hogy most támogatás kell a gyűlölet helyett. Nekem már csak a testvéreim és az anyukám maradt. Nem szeretném egyikőjüket sem elveszíteni azért, mert volt egy idióta ötletem ami megindított egy cunamit.

Persze ettől függetlenül még igazán vonzódom a lányhoz, és borzasztóan jól esett amikor végre meglátogatott akkor éreztem magam igazán erősnek, ha ott volt velem mindazok ellenére amiket átéltünk. Sajnáltam, hogy vizsgázik ugyan akkor teljes mértékben támogatom ebben.

Liza Parker

Az utolsó pótvizsgám következett, a matek. Rengeteget tanultam és úgy éreztem felkészült vagyok a ma délelőtti másfél órás megmérettetésre. Reggel a már megszokott vizsga öltözékemet húztam magamra, mely egy fekete kosztümnadrág és egy fehér ing volt. A hajamat kiengedve hagytam, a lábamra pedig egy full fekete bőr Adidast vettem fel.

Indulás előtt még puszit adtam anyának és apának, Matty adott egy bíztató ölelést és kiléptem a lakásból. Útközben zenét hallgattam és igyekeztem elterelni a gondolataimat, és nem túlizgulni a dolgot. A vizsgadrukkot nehezen kezeltem ezért megpróbáltam minden esetben legyőzni. A terembe érve azonnal észre vettem a tanár lenéző pillantását ezért miután kitettem a telefonom és a táskám a tanári asztal mellé, óvatosan másztam be az egyik üres padba és a kezemben levő egy tollal egy nagy levegővételt követően írni kezdtem az előttem levő vizsga lapot.

Hosszú volt és fárasztó, de még is jónak éreztem. Charlesnak nem szóltam a mai vizsgámról, de pont ahogyan kiléptem az épületből megcsörrent a telefonom az ő nevével. Azonnal fogadtam a hívást és mosolyogva néztem a kamerába.

-Merre vagy, Liz?-érdeklődött, mellette a kisfiú aranyosan mászkált.

-Éppen most léptem ki az utolsó vizsgámról-jegyeztem meg, a mosolyomat látva a fiú leszűrte, hogy jól sikerült.

-Látom sikerült-mosolyodott el, majd a kamerát a kisfiú felé fordította aki egyre jobban kezdett az apukájára hasonlítani-mondd Lizinek, hogy gratulálunk-motyogta, erre a kisfiú édesen gügyörészni kezdett. Tényleg mintha megértette volna az apja kérését.

-Köszönöm, drága-vigyorogtam a kamerába, majd megálltam hisz időközben elértem a buszmegállót.

-Lesz még vizsgád?-vette el a gyerek elől a képet és ismét a helyes arca volt a telefonba.

-Nem, ez volt az utolsó.-jelentettem ki, a busz pedig ebben a pillanatban érkezett meg. Megmutattam a bérletem, majd egy hátsó ülésre huppanva beszéltem tovább Charlessal.

-Nincs kedved a hétvégét Olaszországban tölteni?-szólalt meg egy pár perc után.

-Nem tudom, hogy ez jó ötlet e Charles-konyult le a mosoly az arcomról. Nem igazán éreztem erősnek magam ahhoz, hogy úgy kezeljem mint ahogyan most, barátként.

-Itt lesz mindenki! Megnézhetnéd a házat, van négy vendégszoba-invitált ismét amivel egy kicsit sem nyugtatott meg. Arthurral végig toltuk a baleset utáni pár napot, de azóta nem kerestük egymást. Abban se vagyok biztos, hogy még mindig akar e valamit tőlem.

-Ezzel nem nyugtattál meg-hangosítottam ki magam.

-Csak szeretnék a közeledben lenni, ennyi az egész. Nem mászok rád megígérem-jegyezte meg mosolyogva amivel elérte, hogy ismét felderüljek.

-Átgondolom-válaszoltam végül, ekkor Harry sírni kezdett Charles meg bocsánatot kérve kilépett a hívásból. Időközben megérkeztem a házunkhoz.

Ledobtam a cipőm és felgyalogoltam az emeletre, majd az ágyra dőlve hosszasan kifújtam az eddig benntartott levegőt. Ötletem sem volt hogyan csináljam végig a hétvégét annak függvényében, hogy jövőhéten már tényleg teljes erővel az iskolára és a tanulásra kell koncentrálni, hisz szeptember van. Az iskola első hónapja.

🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢🏢

Insta:emke_iroioldal_wattpad