A toronyóra a felhőkön is túlnyúlt, a téglával rakott oldalát valamikor a középkorban építhették. Az esős idő után, mintha kicsit meg is ferdült volna a bal irányba. Számlapja halovány sárgán világított az éjszaka sűrű leple alatt. Aznap tiszta idő volt, fent sziporkázva ragyogtak a csillagok, a napokban lévő szellők aligha hagytak pár gomolygó felleget az égen. Mégis kellemesen hűvös volt, így az embernek elég volt a hátára dobnia a kabátot.
A macskakövekkel szegélyezett úton nem volt nagy forgatag, pár diák mókázott a nagy katedrális lépcsőin, míg arrébb egy étteremből andalító zene szólt. Damian az alkalomra fehér pöttyökkel tarkított sötétkék zakót és bársony nyakkendőt vett fel.
- Nem vettél fel kalapot. – jegyezte meg Bona váratlanul, aki gyöngyökkel kirakott ruhát viselt és a nővérétől kapott szőrme kabátot.
- Baj van vele? – kérdezett vissza rögtön.
- Dehogyis, csak észrevettem, ahogyan azt is, hogy mintha ma a bal szemed barnább lenne, mint általában.
- Mindig az volt, hiszen emiatt nem látok! Mióta megsérült, hozzá vagyok kötve a szemüvegemhez. - Damian áttapogatta a zakó zsebeit, ekkor vette csupán észre, hogy a pápaszemet nem hozta magával. Zavartan kezdett köhécselni, nélküle a bal szemére, még a hozzá közel álló Bona is homályba borult.
- Mi történt vele? - ez volt az utolsó dolog azon a könnyed péntek estén, amit fel akart volna idézni. Amikor kilenc éves volt és Marple kimenekítette az állomásra, halálra gázolták őt. A gyors, feléjük közelítő mozdonyt látva, a sorompókba kapaszkodott, hogy figyelmeztesse a nevelőnőt a veszélyre. Azonban, Marple nem mozdult, átbújt a sorompón, de olyan közel merészkedett a sínekhez, hogy egy felpattanó kő a bal szemének ütődött. Észre sem vette a fájdalmat, csupán órákkal később, mikor a kiérkező mentők felhívták rá a figyelmét, hogy be van vérezve a szeme és Marple-t háttérbe szorítva, őt kezdték ápolni.
- Baleset volt. - válaszolta röviden és tömören, nehogy többet kelljen mondania róla. Eltelt egy jó tíz perc, mire megérkeztek a többiek is. Mindannyian rendesen kicsípték magukat a kiérdemelt, grand hétvége elő estéjére. Ines vörösben, míg Sophia fekete selyemben tündöklött. Bona csodálva forgatta a szemeit a két gyönyörű lányon, aztán kicsit elszégyellte magát, amiért ő a szokásához híven, a visszafogott, elegáns darabok mellett döntött.
Damian kiváltképp hangadója volt a társaságnak, sőt olybá tűnt mindenki csüngött a szavain és amint hozzászólt valamihez vakon bíztak a véleményében. A témák között volt minden, szerelem, ehhez kapcsolódó baljós viszonyok, politika, álmok és vágyak tömkelege. Az ital fogytával a hangulat is kötetlenebbé vált, a zene hangosabb lett, az élet édesebb, az este pedig nyugtatóbb. Mintha egy földi paradicsomba csöppentek volna, annyira kizárták a való világot. Bona nem ivott, mindenki tukmálta őt a felesekkel, különféle koktélokkal, de nem értett egyet az ilyesmivel, ráadásul nem is volt tapasztalata azon a téren, hogy mennyire bírja az alkoholt. Inkább, a maga csendes valójába temetkezve figyelte, ahogy a többiek olyan emlékeket szereznek, ami össze kovácsolja őket. Nem volt szerves tagja a csapatnak, a teste ott volt ugyan, de a lelke egész máshol járt és képtelen volt a sok hangos, extrovertált ember között megnyílni.
Éjfél felé kitalálták, hogy pókereznek. A bárban ülő többi vendég csatlakozott a játékhoz, voltak közöttük utcalányok, ide tévedt orvosok, sőt még egy nagyszájú örökös is. Az utóbbival Ines igen csak kacér volt. Damian és Sophia nem akartak részt venni a játékban, így kiültek beszélgetni az asztaluk szélére. Amúgy is, olyan jól összebarátkoztak az este alatt, természetesen Damian csak azért beszélgetett vele, mert éppen egy magányos, páratlan hét, péntek estéje volt és nem akart egyedül hazamenni Bona-val. Sophia ellenszenve egyre csökkent, eléggé fesztelenül beszélgettek a mindennapokról, kitüntetve érezte magát a zongorista figyelmével. Ez annyira felszabadította, hogy egymás kezét pátyolgatva, nevetve és sugdolózva bújtak össze a sarokban. Bona mellettük ült, a noteszát firkálgatta unalmában. Már egy ideje semmire sem figyelt, de aztán visszakalandozott a viháncoló párocskára. „ Damian folyamatosan a bárpult felé sandít, mintha lenne ott valaki, akit ismer. Igaz is, ott áll az a különös ikerpár. Ha, emlékezetem nem csal, akkor velük érkezett ide. Testőrök lennének? Minek egy huszonhat éves fiatalembernek testőr?" - észre sem vette, de a tolla papírra vetette a gondolatait, elpirulva hajtotta be a virágos noteszt.
YOU ARE READING
MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján
Mystery / Thriller- Hogyan lett egy maffiózó fiából híres zongorista? - Nos, ez egy érdekes történet, igyunk még egy kört a zöld tündérből és elmondom neked.
