MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT VI. - Beaufort bizalmasa.

Damian alig tudott kikelni az ágyából. Furcsa helyzet alakult ki benne. Egyik része mágnesként húzta vissza az álmainak süppedő mocsarába, míg a másik fele éberen tartotta. Köztes megállapodásra, úgy jutott magával, hogy a földön hemperegve bele kapaszkodott a lelógó takarónak a csücskébe és nyöszörögve dúdolgatott. Ekkor azonban megcsörrent az ébresztő, immár harmadszorra, szóval kénytelen volt lábra állni. Kómásan az órára tekintett, az első kurzusa tízkor kezdődik az egyetemen és már háromnegyed van. Kétségbeesve horgászta ki a szekrényből a fekete ingjét, majd nyakába kötött egy hosszú, kockás sálat. Jobb kezében a teáscsészével, bal kezében a cipőjének fűzőjével, hátán a kottatartó mappával vonult ki az előszobába, hogy kikeresse a fogasról iskolai köpenyét. Nathan éppen akkor kelt fel és a zajokra kíváncsian dugta ki a fejét az előtérbe. Damian összevont szemöldökkel fordította felé tekintetét, miközben a pirítóst próbálta a szájában tartani és egyensúlyozva bekötni a lakk Charleston cipőt.

- Hova sietsz, így? Még el sem mondtam a híreimet.

- Tudod, lehet, nem látszik rajtam, de egyesekkel ellentétben, huszonhat évesen, elfoglalt diák vagyok, a lusta tinédzserekkel ellentétben.  – célzott őrá burkoltan.

- Szóval, nem akarod tudni, mi van a hercegnőddel?

- Avril? – tette le azonnal a kottatartót és a csészét a sámlira.

- Mesélj.

- Nem fogsz örülni neki! Randizgat valakivel mostanság! Szóval, egy-null a javára! Monsieur Bonnet mondta nekem, hogy talpig úriember és borvacsorákra járnak el együtt.

- Nem lehet igaz Nathan! Megmondtuk egymásnak, hogy csak is akkor versenyzünk ebben, ha vannak jelöltek mindkét fél számára! Hogyan vágjak vissza? Fizessek le valakit, hogy játssza el a szeretőmet? Jaj, miért nem találtak fel még ilyen munkát? Milyen praktikus lenne!

- Feltalálták. Prostinak hívják. – bölcselkedett Nathan.

- Fejezd be, soha többet, azután az este után, végképp nem.  – nyújtotta ki a nyelvét undorral.

- Viszont, pont kapóra jön a jó hírem is! Camille szeretne meglátogatni, ő remek partner erre, nem gondolod? – Damian gonoszul elvigyorodott az ötleten:

- Évek óta már, hogy minden kis lépésemet követi! Ó, hálás lehetek neki, hiszen férfit nevelt belőlem! Bár, nem mintha a segítsége nélkül nem boldogultam volna. Nosztalgikus napoknak nézek elébe! Úgyis régen volt már efféle randevúm. Mikor érkezik? Jöjjön minél előbb, nehogy Avril elbízza magát és a végén ne maradjon féltékeny.

- Nos, ahogyan azt megszokhattad még mindig én válaszolgatok a személyes leveleidre, mivel tisztában vagyok a helyzettel így bátorkodtam jövő hét csütörtökre hívni.

- Vág az eszed Nathan! Nálad jobbat nem kívánhatnék. Köszönöm! Ezzel, kárpótoltad a tegnap estét! – mondta és mielőtt bármit szólhatott volna kilibbent a gangra.

Gunyoros mosolya hosszú ideig pihent az ajkain, de mikor kiért a dőltfalú sorházak végtelen folyosóira megtört benne valami. Álarca lehullott és halálos komorság tükröződött rajta. Az őszi fények megvilágították a város régi romos épületeit, a távoli torony zászlaja harcot vívott az arra száguldó széllel. A szellő hátán elsárgult levelek utaztak, némelyik belegabalyodott ében tincsei közé. Damian dermedt arcára színt festett a hűvös levegő, útközben lehorgasztott fejjel baktatott. Mikor a tegnapi hídhoz ért, ahhoz, amely utolsó volt az egyetem előtt, rögvest felült a korlátjára. Megfordult és a vadul csobogó forrás felett lábát kezdte lógatni. A távolban jól látszódott a többi csipkézett híd, amiknek árnyéka feketére festette a víz habjait. Mélyet sóhajtott, a benne tengő fájdalmat nem tudta mihez hasonlítani. Elárulva és becsapva érezte magát, pont, mint annak idején. Tényleg szerette Avril-t, teljes szívével, de lassan meg kell értenie, hogy ez nem kölcsönös. Mégis, az idő előre haladásával, csupán egyre álltatja magát. El kéne felejtenie, de valamiért képtelenségnek érzi azt, hogy ezt megcselekedje.