MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT VII. - A fantom árnyéka.

Fekete tócsaként vetült a hosszú házsor az utca köveire. A kopott utak szélein automobilok álldogáltak, ami szokatlan látványnak ígérkezett egy ilyen aprócska városban. A környező erkélyekre vénasszonyok tömkelege tódult ki, pedig nagy pelyhekben hullott a hó és hajnalra a víz is befagyott csapokba.  A tél gyorsan érkezett a szekerén és uralma alá vonta a hegyeken egyensúlyozó települést. November elejét írtunk és már nagyban hordták fel a tűzrevalót a piaci árusok. Viszont, ez nem magyarázat arra, hogy azon a napon, abban az igen korai órában miért lettek ennyire kíváncsiak a lakosok. A válasz meg is érkezett, amikor az asszonyok kezéből kihullott a füstölgő dohány és rendőrök igyekeztek kifelé a egyik lakóház kapuján. Egyenest a járdaszélén parkoló kocsihoz siettek, és a lehúzódó ablakban egy harcsabajszú köpcös úr arca jelent meg:

- Megint a fantom!  – jelentette az egyik és levette a fejéről kalapját, a bajszos felsóhajtott:

- Monsieur Beaufort fent van már?

- Igen uram! Kívánja, hogy lehívjam?

- Nem szükséges, amint végeztek átmegyünk hozzá! – a rendőr biccentett, majd megkérte a nézelődőket, hogy ne tartsák fent páholyként az erkélyüket.

**

„A neve Erina Blerin, csupán tizenhét éves zeneiskolás. Nem túl szép, kicsit átlagos testalkatú, valószínűleg asztmás. Szemüveget visel, ami eltört, nem sokkal a támadás előtt történhetett. Egyéb nyoma külső hatásoknak nincsen, így ki kell zárni az ezzel járó eshetőségeket. Se heg, se más beavatkozásra utaló jel. Csak ez a törött üvegű pápaszem, ennyi az összes bizonyíték arra, hogy valaki itt járt. Az ablakok zárva, az ajtó be volt reteszelve. Állítólag két hete már nem látták az iskolában. A szülei Párizs mellett élnek, de egy hívást, sem levelet nem kapott tőlük már vagy három hónapja. Különös..." - gondolta Beaufort, miközben a tollának végét rágcsálta. Íróasztalát sárgásfényű lámpa világította meg, szétszórva hevertek jelentések, vizsgálatok eredményei, vérminták és adatok különböző emberekről. Az óra dél felé járt, de az ablakok el voltak sötétítve és a hűtőkamrából borzasztó hideg áradt a kicsiny dolgozószobába. Nem sokára kopogás hallatszódott ajtaján, Beaufort megfordult a székén és beletúrt kócos hajába.

- Ki az? – kérdezte, mikor ajtót nyitott a látogató előtt.

Damian arcát széles vigyor uralta, ami valósággal beragyogta a szinte koromfekete teret. Zöld ingjének zsebéből színes kendő bújt elő és a gallérján is lila, illetve arany gyöngyök csillogtak. Nyakában érthetetlenül egy monokli lógott, aminek hosszú lánca egészen térdéig is leérhetett. Akaratlanul, grimasz torzította el az arcát, amikor megpillantott a fura öltözetet és legszívesebben megmásította volna döntését, miszerint őt választja segítőjének. 

- Nahát, milyen félelmetes egy barlangod van! Fogadni mernék, hogy már semmi sem él ebben a szobában! – mondta és az irattartó tetején álló akváriumhoz lépett, amiben a tétlenkedő halaknál pöckölni kezdte az üveget.

- Ugye tudod, hogy csak akkor múltak ki, ha a víz felszínén lebegnek?

- Komolyan ennyire tudatlannak tartasz? Én csak tesztelni akartam őket! Egyébként is, hol vannak a feletteseid? Azt mondtad, ők is jelen lesznek.

- Igen, igazság szerint már az előbb is azt hittem ők érkeztek meg. De, tudod nagyon elfoglaltak. Nem rovom fel nekik vétekként, ha késnek. – Damian elmélázva forgatta a szemeit, hogy kibogarássza pár bútor körvonalát a homályból. Tulajdonképpen, ő még sosem volt efféle eseményen, persze mint minden normális ember, akár Nathan, megrémülne, döbbent volna, sőt rosszul lenne, ha boncolásra kéne látogatnia. Damian, mégis, teljesen nyugodtnak érezte magát, pedig tudta, hogy ez valaminek a vége. A vég, mindig ismeretlen, míg a születés lassan minden mozzanatát előre ki lehetett számítani. Izgalmasabb olyan dolgokat hajkurászni, amiről kevesen tudnak. Sőt, akik tudnak róla azok is csupán egy maréknyit sejtenek arról, hogyan is működik.