„ Tudom, megszokott, ha ezt írom, de évek óta már, Ön a példaképem. Egyszerűen elbűvöl minden, amit csak tesz. Szomorúságomban a játéka nyújt nekem vigaszt, szeretném, ha tudná Művész úr, mekkora megtiszteltetés, hogy ma láthattam a páholyomból. Pont, szembe ült velem és nem igazán tudom körül írni az érzést, amit jelenleg magaménak tudhatok. Több ez a rajongásnál, nekünk találkozunk kellett! Akár egy kép, amit ketté tépett az idő, de kis vártatva rá lel a másik felére. Hogyan is tudnám elmondani? A proscenium páholy bordó függönyei közül is kitűnik az arca, a szemeiben kíváncsi fény csillan fel, valahányszor találkozik a színpadot megvilágító lámpákkal. Találgatok, vajon ki lehet az a bajszos úr mellette? Talán, az édesapja? Sosem beszéltek a lapok még róla, és az a gyönyörű nő rózsakoszorúval fején, ő is egy rokona lenne? Mennyi kérdés, semmi válasz, de mit is várok én? Mikor, azt sem sejti, ki vagyok. Elvetemült csodálója, csak úgy, mint a zenekritikusok, a pökhendi karmesterek és a kényes közönség." – elakadt a toll kezében, a páholyban pislákoló halovány fénysugár nem vetült a papírra, a lány ujjai között remegett a töltős toll. Ajkaiba harapott, miközben kezeiben egyre gyűrte a jegyhátuljára írt levelet.
„Ave Maria!"- énekelte csodaszép hangján a színpadon álló hölgy. Vörös ruhája, mint vérrel festett szirom terült szét mögötte, virágokkal tűzdelt haja loknikban hullott vállaira. Arcán semmi megerőltető érzés nem mutatkozott, úgy dalolt, olyan kristálytisztán és mennyeien, hogy az első sorban ülők a szemeiket törölgették. A végén a katarzis meghozta gyümölcsét, teljes csend honolt a színházteremben, percekig tartott ez a némaság, sokan még várták a következő hangot, de az énekesnő meghajolt és fürdőzött a tapsviharban.
A páholy hátuljában üldögélő lány felnézett a körmölésből, a messzeségbe meredt, keresett valamit, vagy valakit, de azt már nem lelte meg. Csalódottan hajította az agyon gyűrögetett levelet a szemetesbe, előtte többször szét is tépte. A páholyban kigyúltak a fények és a sötétből előbukkantak a szülei:
- Hogy tetszett? – kérdezték egyszerre. Bona hallgatott, egyik lábáról a másikra lépdelt, vagy szoknyájának fodrait igazgatta. Nem volt különösebb véleménye, szépnek szép volt, de ő egészen más zene után áhítozott.
- Remek volt! Igen, ez a jó szó! Nagyszerű! – röpdöstek ki belőle a magasztaló szavak.
- Boldogok vagyunk, amiért eljöttél, mert két éve már annak, hogy utoljára otthonról kimozdultál! Ki, hitte volna, hogy Nathan meghívását elfogadod! – „Nathan" – sóhajtotta a lány gondterhelten. Az ő nevét igazán nem kellett volna emlegetni. Csupán halálos szerelmének kifejezése volt a koncertre való invitálás, ahol is villogtatva tudását felléphetett Bona előtt:
- Kicsit sem nyerte meg a tetszésemet a játéka! – mormogta őszintén.
- Na, nem! Ezt nem mondhatod, még nekünk is postázott meghívót! Ha rajtam állna, hozzá adnálak, amilyen gyorsan csak lehet! Hiszen milyen nemes magatartás ez! – tajtékzott az anyja, majd a helyére tette a lány félrecsúszott nyakékét:
- Gyere, köszönjünk be neki!
Még mit nem! – tiltakozott rögtön és sarkon fordulva kivonult a páholy ajtaján. Körbenézett a végeláthatatlan folyosókon, amit bordó tapéta és szőnyeg bélelt minden szegletében. A fal mellett sorakozó míves mellszobrok, szinte szemeztek vele és ha sokáig bámulta őket olyan volt, mintha szájukat is meg-meg mozdították volna. Bona hipnotizálva közlekedett a tömegben, fülei eltompultak a zizegő zajban és csupán a látványra összpontosított. A látványra, amely betöltötte lelkét és mélyen emlékeibe véste a pillanatot. Érezni vélte a levegőben a hangszerek különleges illatát, a színpadnak furcsa erős fényeit és a nézőtéren sokasodó tömeget. Szőke fürtjei egészen álláig kunkorodtak, pozsgás arcán gyermeki izgalom tükröződött miközben a végtelen, egyforma lépcsőket és folyosókat járta. Hirtelen, különös látomást festett elé a fantáziája, kottáknak sorai tekeredtek a lépcsőkön, ahogy csikorogtak a márványon a hangjegyek, úgy csendült fel egy hegedű a távolban. Az égők kialudtak, a félhomályból árnyak kerekedtek táncra, ő pedig állt ledöbbenve meglepett mosollyal ábrázatán, képzelgéséből egy ütközés rázta ki:
BINABASA MO ANG
MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján
Mystery / Thriller- Hogyan lett egy maffiózó fiából híres zongorista? - Nos, ez egy érdekes történet, igyunk még egy kört a zöld tündérből és elmondom neked.
