MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT VIII. - A nyomok vezetnek.

A mutatók lassan mozognak, ha eseménytelen a délután. Az óra kattogott, a szél süvített, a nyitott ablakokban furcsa táncot járnak a sugarak. A tél bágyadtsága, a közeledő estfelhők, Bona összébb húzta magán pokrócát a hidegtől. A láza kicsit sem ment lejjebb, a tea nem enyhít a bajain, sem a gyógyszer. Orvost kellene hívnia, hogy felírjanak neki valami hatásosabb gyógyírt, de nem vette rá a lélek, hogy ki keljen az ágyból.

Azon a decemberi délutánon minden lassacskán folydogált és úgy hatott, hogy ezt a monoton ütemet semmi nem képes felrázni. Mégis, mikor éppen a teáskannát ment volna leemelni a tűzhelyről megszólalt a csengő. Gondolta, hazajött Damian és megint elvesztette a kulcsait, ha nem képes egyedül bejönni, vagy esetleg Sophia látogatta meg. Felkelt és a biztonság kedvéért beletekintett fésülködő tükrébe. Mekkora hiba volt, az orra vörös volt, arca sápadt, szőke haja pedig kócos. Gyorsan megtörölte az arcát a köntösének az ujjaiba, majd megrántotta vállait a menthetetlenen és kivonult a kivilágítatlan előszobába. Kinézett a halszemen keresztül, de a gangon senki nem állt. Mindenesetre, kiakasztotta a zárat és kinyitotta a fehér ajtót. Közvetlen a lakás előtt, az erkélykorláton, egy ismerős zakó himbálódzott.

- Nahát, hiszen ez... – gondolta és közelebb lépett a ruhadarabhoz. Az itt-ott lyukas zakót Baptiste viselte, és mikor kiszakadt a szoknyája oda adta neki. Ő napokkal később vissza is vitte, így nem hozhatta akárki ide. Furcsállta a dolgot, de először nem hitt semmiféle rossz előjelben. Gyanútlan a kezébe vette és szétgombolta, hogy megnézze valóban az övé volt-e. A zakó belseje bordó volt, pont mint az, amivel Baptiste kisegítette. Igen ám, de a címkéjére ráfirkáltak valamit vörös tintával:

„Hegyezd a füledet!" – olvasta a felírt szöveget.

Bona félni kezdett, mivel egy fajta üzenetnek vélte, egy nyomnak, amelyről mindenképpen ki kellett kérnie valaki véleményét, így magára kapta kabátját, felhúzta téli csizmáit és Damian keresésére indult. A csatabárdot váratlan módon és gyorsan eltemette, hiszen Baptiste meglelése százszor fontosabb volt a vitájuknál. Bár, pontosan nem tudta merre lehet, de jobbnak hatott elindulni, mint otthon rémképeket látva morfondírozni.

**

Milyen szűk lakás volt ez! Ráadásul a legrosszabb környéken, pont a csatorna mellett és azoknál a lakóházaknál, amiket hajléktalanok és földönfutók laktak. A fakeretes ablakokat nem lehetett rendesen becsukni, a kis réseken áthatolt a jeges szellő és meglobogtatta a szaggatott kockás anyagokat. Az apró konyha falát színes csempék rakták ki, a mosogatótál, a székek lábai, mind rozsdásak voltak, még az asztal is rozogán álldogált lábain. Belépve az előszobába már szembetűnően nagy volt a nyomor. Sárga lepedővel letakart szófa, zöldre és pirosra festett ósdi bútorok. A dohányzóasztalon kifakult művirágok, a rádió felett pedig rosszul járó óra kattogott. Damian belépett a nappaliba, nyomába egy asszony haladt, akin csipkés, lenge ruha volt és megviselt arcán csak úgy virított az erős festék. A lemenő nap narancssárga fénye pár percre megvilágította a körülöttük tornyosuló bádogtetőket.

- Ilyen későn, már aligha fogadok kuncsaftokat, meg aztán szokatlan, hogy valaki a lakásomra kíván menekülni. Nem mintha baj lenne, nincs itthon a férjem, szegény már régen jobb világra költözött.

- Igazság szerint, nem a szolgálatai miatt érkeztem Madame Dubois. – vallotta be őszintén, miközben leeresztette az ujjai között füstölgő cigarettaszálat. Hullámos fekete haja körbe lengte keskeny arcát, szemüvegét orrnyergére helyezte, nagy üvegei szinte hatalmasra nagyították különböző színű szemeit:

- Hát, miért jött? – kérdezte a maga dohánytól és náthától rekedtes hangján, majd így folytatta:

- Egy ilyen jóképű, híres zongorista, hozzám érkezne látogatóba?