MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT XIX. - Esteban terve

Már egészen fiatalkora óta tudta, hogy nagy vonzalmat érez a pezsgő és szórakozástól fülledt élet iránt. A zenésztársaival, a középiskola után italozgatni jártak és nyilvánosházakat látogattak. Mégis, a nyüzsgő környezete ellenére az élet megszokott, pulzáló ritmusa elérte, hogy azon az estén teljesen magába zárkózzon. Önmagában ez nem is frusztrálta, de felkavarta a múltja és nem tudott hová menekülni előle. Avril nincs és nem is lesz többé mellette. Hiába való volt, a sok pénzt nyelő kuruzsló, csodadoktor, kedélyjavító, a megtörténten, a törött bizalmon már nem lehetett változtatni, így vagy lezárja a történteket, vagy örökre szenved.

Jelenleg, az olyan helyeken, mint a Moulin Rouge, legszívesebben a föld kérgei alá süllyedt volna. Ki nem állhatta a szorosan rendezett asztalokat, a sok kéjsóvár tekintetét, a dohányok fullasztó füstjét. Vágyott a szabad levegőre, de jelenleg el kellett adnia magát olyannak, mint aki önszántából élvezi ezt. Beaufort nem jöhetett rá, hogy az egyetlen indok, amiért ide jöttek, az a nyomozást intéző kapitány. Ez a személy, imádja itt tölteni hétvégéjét, így percek kérdése, hogy felbukkanjon. Olybá tűnt, hogy Beaufort ezt nem tudja, hiszen székéből kicsavarodva nézte a szoknyájukat pörgető és lebegtető lányokat. Néhányszor Damian felé fordult, hogy tegyen pár dicsérő megjegyzést a táncosokra, de egyébként nem nagyon faggatta őt, hogy miért is jöttek ide. Damian elkeseredve vette észre, hogy még a legelszántabb embert is meg lehet venni. Úgy tűnt, hogy Beaufort gyengéje nem a pénz, hanem a másik véglet, a nők voltak. Ezzel ő sem volt másképpen, de ezúttal nem ébresztette fel ösztöneit a látványos magamutogatás és kirívó viselkedés. Sokkal inkább undor töltötte el az önfeledten nevető tömeg láttán, egyre mélyültek a saját problémái. Mikor egy kis időre alábbhagyott a zene, a függönyök is legördültek, Beaufort végleg helyet foglalt előtte és az asztalra könyökölt.

- Ideje mesélned... - hozta fel a témát úgy, mint aki egy percre sem merült el a szépség gyönyöreiben.

- Ne haragudj, miről is volt szó? – válaszolt kissé később, hogy megtörje a csendet. Fogalma sem volt, hogy mit kéne mentségként felhoznia.

- Hallgatlak. – emelte el poharát is a szája elől, hogy jelezze, minden figyelme az övé. Damian torkát köszörülte, majd mosolyt erőltetett arcára:

- Nem igazán akartam erről beszélni, de az a helyzet, hogy az egyik barátomat ismét megtámadták.

- Ennyi? Hallottam hírét, a kollegák jegyzőkönyvet vettek fel a támadásról.

- Ó... - sóhajtotta, hiszen milyen ostoba is ő, pont egy ilyen egyértelmű dolgot felhozni.

- Azt, biztos nem sejtetted, hogy a gyilkos... Lehet, valaki olyan is, akire amúgy senki sem gyanakodna.

- Általában, a gyilkos olyan, akire nem igen gyanakodnak. Ha nem lenne így, akkor nem kéne keresni őket.

- Nem, másképpen értettem! – emelte fel kezeit szabadkozva és ekkor megrezzentek a nyakába akasztott láncok és medálok.

- Mégis, hogyan?

- Azért, nem gyanakodnál rá, mert már halott. – bökte ki nehezen, bele sem gondolva, hogy ez mennyire szerencsétlenül hangozhat. Beaufort harsányan nevetett fel, derülését alig tudta palástolni. Damian, már le sem reagálta gúnyos viselkedését, túl erőtlennek érezte magát hozzá.

- Én, mint ezzel foglalkozó patalógus jelentem ki, hogy lehetetlen felébredni egy olyannak, akinek a halál beálltja pontosan rögzítve van! Néha, megrándulhat pár izom, esetleg végtag, de öntudatra egyszer sem ébredtek még a kezeim alatt!