MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT XVII. - Vosges Tava

Javában sötétedett, az aranysárga fények elfeküdtek a Blanchemer habjain. Célvesztetten haladt a tó mentén lévő úton felfelé, szemei előtt a hegyeknek és domboknak mélységei és magasságai égtek a lemenő napsugarakban. Nem sokkal ezelőtt, még Monsieur Bonnet társaságában üldögélt a hangszerbolt mögötti ebédlőben, amit egy télikerttel nyitottak egybe. Ott társalogtak arról, hogy milyen lelkiállapotban hagyta magára Avril-t, illetve diskurálták hosszasan, hogy milyen nagy kegy és szívesség tőle az, hogy nyomban ide fáradt. Aztán elárulta gyanúját Bonnet-nak, természetesen nem mindent. Egyáltalán nem említette azt, hogy Esteban-t évekig hitték halottnak, sőt azt sem tette szóvá, hogy mi történt hármójuk között. A rövid magyarázkodás után rávette, hogy látogassanak el a régi gimnáziumába, amit mára már bezártak. A kissé roskadozó, kiüresedett épület, kitűnően megfelelt egy olyan találkának, mint amilyennek ez is mutatkozott. Sokáig győzködte Monsieur Bonnet, hogy egyedül megy fel a hegyekben lévő iskolához. Ő csak maradjon itt, hiszen talán kellemesebb, ha nem lesz fültanúja az esetlegesen elhangzó beszélgetéseknek. Ám, hajthatatlan volt abban, hogy a lánya hollétére akadjon és rögtön kikérdezhesse. Meg lehetett érteni akaratát, hiszen sokkal szörnyűbb volna magányosan várni és tétlenül reménykedni abban, hogy ketten térnek vissza. Semmi garancia nem volt arra, hogy valóban meglelhetik a lányt a romos épületben.

Hangtalanul szedték lépteiket az olykor gödrökkel teli utakon. Két oldalukon virultak a repcevirágok, szirmaikkal beborították a völgyek és mezők hátát. Illatuk kábulatba ejtette az arra sétálókat, Damian szívében pedig újjá élesztette a múltjának napjait. Látta magát és Avril-t, amint nevetve fotózzák egymást. Filmeket nem sajnálva kattintgatják a gépet, mintha, minden pillanat érdemes volna arra, hogy örök életet nyerjen. Amint a jobbjára tekintett, már egészen más képeket látott maga előtt. Saját magát és Esteban-t. Bolondos álmaikról beszélgetnek, nagyban tervezgetik a jövőjüket. Emlékezett arra, hogy az itt töltött kirándulásuk alatt majdnem belelépett az egyik földbe vájt lyukba. Könnyen kitörhette volna a lábát, de Esteban váratlanul megragadta a kezét és ezzel megállásra késztette, mielőtt még bekövetkezhetett volna a baj. Damian letekintett gyönge kezére, elöntötték az emlékek és mikor átszökött pár kósza szellő ujjai között, úgy hitte, ismét érintik őt.

„Tudod, mit sajnálok igazán?" – hangzódott fülében a mondat, amit akkor mondott, mikor a történtek után elhagyta a várost. „Azt, hogy mikor dörömböltél, nem nyitottam ajtót, mert még képtelen voltam megbocsátani!"

- Te, nagyon szereted Avril-t, igazam van? – Damian felkapta fejét az elmélkedéséből, teljesen elkalandozott, alig hallotta meg Monsieur Bonnet szavait. A kérdésen kissé elmosolyodott, furcsának találta, hogy a nagy nosztalgikus hevület ellenére, semmi sem mozdult meg benne.

- Monsieur Bonnet, azt hiszem, ezzel a szívességgel akarok véget vetni kettőnk kapcsolatának. Ha most megtalálom őt... - itt habozott egy keveset, majd folytatta:

- Nem jövök többé vissza! – Monsieur Bonnet ledöbbent a válaszán, rögtön kérdőre vonta:

- Tehát, miért? - kérdezte szaggatottan.

- Máshol van az otthonom. – adta a feleletet félvállról és beleremegett mindene, olyan jólesett ezt kimondania. Komolyan gondolta. Ha ezzel az egésszel leszámol, megleli Esteban-t, rendezi a múltat, képes lesz újra szerelembe esni, újra remélni és elindulni az álmai felé.

Nemsokára, kirajzolódott a ködből a gimnázium alakja. Kőkerítése még épen dacolt az idővel, postaládája felett egy liliomos címer függött, amin a következő feliratot lehetett olvasni: Vosges Lycée. A falak mögött az épület nagy ablakai pislogtak rájuk, üvegüket megülte a por, de így is keresztül vakított rajtuk a bent türemkedő üresség. Az iskola maga, nem lehetett olyan régi, valamikor a század elején épülhetett. Legalábbis, a kinézetéből ezt könnyen megállapíthatja az ember.