Eltelt az első akadémián töltött hét. Bár, akadtak összetűzések Monsieur Beaufort-al, az órák mégis gördülékenyek voltak. Nathan írhatta volna a dicsérőbbnél, dicsérőbb leveleket, mégis akadt valami, amivel nem volt megelégedve. Damian egyáltalán nem mutatott hajlandóságot arra, hogy az intézmény falai között bárkivel is szót váltson. Az énektanárnak a némát játszotta, a tánctanárát pedig kigáncsolta, amiért össze akarta állítani egy számára, nem előnyös megjelenésű növendékével. Nem lehetett vele zöld ágra vergődni, a zenészek kerülték, csupán Ines merészkedett olykor a közelébe, de őt is hűvösen fogadta. Ez a rettenetes hangulat a külvilági viselkedésére is kihatott.
Nathan, mikor gyakorlás közben zargatta olyan ingerülten és gyilkos pillantásokkal fogadta, hogy kedve támadt volna főbe lőni. Hátha, megszabadítja ezzel a Földet, egy sarjadó bűnözőtől. Viszont, volt olyan pillanat, amikor könnyes szemekkel borult a vállára, majd a nadrágszárába kapaszkodott és zokogva könyörgött, hogy vigye őt haza Párizsba.
Azon a szombat reggelen is, amikor a szobájába nyitott, kaotikus állapotok uralkodtak. Szétszórt kották, kicsavart végtagú marionettek. A bábúkat, Nathan apja gyűjtötte az országban lévő bábszínházak selejt darabjaiból, sokáig vitrinekben őrizte őket, mint féltett kincseit. Egy ideje azonban, már a vendégszobában porosodtak. Letört kezeik a zongora nyitott fedeléből lógtak kifelé. Damian pedig, tintától kékre színezett ingujjal, festékben ázó tincsekkel hajtotta a fejét a zongorára, miközben elnyomták őt az álmok. Összefestett arca körül kettétépett papírok gyűrődtek. Behunyt szemekkel is, észlelte Nathan közelségét, felemelve a jobb kezét, kitapogatózta az előtte álló látogatóját:
- Menj távolabb, még alszom. - nyögte elhalóan.
- Már, ha egyáltalán szoktál te olyat csinálni. – mondta majd tekintetét leszegezte a fiú tintás karjára, amiből még kitűnt, az egyik újévi parti után, tűvel oda tetovált violinkulcs.
- Olyan ragacsos vérem van. Meg fogok halni lassan... – suttogta halkan, fél kómában.
- Csak, tintában fekszel. Milyen vérről beszélsz?
- Ez, mind illúzió csupán, szimbolikus vér, melyet ezért a pár, semmitmondó dallamért ontottam! Bármi megeshet, lehet már nem is élek. Itt, hamarosan felkötöm magamat. Nem félsz? Rád hárulhat a felelősség, hiszed tudod, egy olyan lélek, mint én, csak elsorvadok egy álmos, büdös kis faluban. Nincs ihletem, hogyan is tudnék, zenét szerezni?!
- Ideje lenne felébredned, hamarosan megérkezik Avril, hogy láthasson téged. Nem emlékszel? Meglátogat. – emelte fel a hangját türelmetlen.
- Avril? Kiről beszélsz? Milyen Avril?
- A barátnőd, vagy bánom is én, minek nevezed őt! Több munka, kevesebb fecsegés, ezt mind, neked kell eltakarítani. Nem szabadott volna ezekhez hozzá nyúlnod. - húzta ki a marionetteket a zongora fedele alól.
- Szimbólumok Nathan, az a belém fojtott inspirációt jelképezi! A múzsák, be lettek szorítva a hangszer belsejébe, nincsen menekvésük és így, nem juthatnak el hozzám, hogy papírra vethessem őket! Mit nem értesz te ebben? Ó, milyen együgyű itt mindenki!
- Nézz körül, kész téboly! Elmebeteg vagy!
- Ezt a művészet csinálta, a belőlem áradó tehetség, kell a kreatív káosz! A görögök káoszból építették fel az egész mitológiát! A káosz, a kezdet. – Nathan felvonta a szemöldökeit és mély levegőt vett: „Nem egyszerű vele!" –gondolta gondterhelten.
- Leviszlek az állomásra. - jelentette be végül némi szünet után, higgadtabban, Damian engedelmesen bólintott:
- Mehetünk. - a zongora mellől egy szétnyitott köntösben és kockás sortban állt fel, Nathan rögtön a fejéhez kapott a látványtól:
STAI LEGGENDO
MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján
Mistero / Thriller- Hogyan lett egy maffiózó fiából híres zongorista? - Nos, ez egy érdekes történet, igyunk még egy kört a zöld tündérből és elmondom neked.
