•Te vagy az egyetlen• (Pogány Induló f.f)

tizedik rész

azt sokan nem tudják rólam, mert még nem említettem, hogy nem régen jöttem ki a mániás depressziómból. Nagyon durván bántottam magamat és pszichológushoz kellett járnom emiatt. Elmúlt, de sokszor visszajönnek a hajlamok hogy megtegyem megint, és hatalmas önkontroll kell hozzà hogy ne. És sajnos eljött az a pillanat is, hogy hosszú idő után újra eljussak arra a pontra, hogy ne tudjam fékezni magam.

pánikroham. Az a fajta, ahol nem tudod mit csinálsz, avagy kontrollálni sem tudod a tetteidet. Az előjelét érezni lehet hogy mikor jön el és hogy mennyire lesz súlyos.

A szobámban fekve éreztem ahogy elnyom egy érzés. Nagyon sötét és érzem hogy felülkeredik rajtam hamarosan. Csak ezt akartam elkerülni, hisz oly régen vége van.
Egyre nehezebben kapkodtam a levegőt és urrá lett rajtam a pánik. Hogy mitől? Még én sem tudom. Remegni kezdtek a kezeim és már alig volt erőm. A telefonomért nyúltam remegő kezekkel levegőt kapkodva hogy felhívjak valakit, de fogalmam sincs kit kellene. Andris haragszik rám, JJ dolgozik vagy isten tudja mit csinál, a többiek meg valószínüleg alszanak ilyenkor. Marci.
Ahogy kicsengett a telefon láttam egy kis reményt hogy vége lesz ennek.
-Szoszi. -szólt bele a fiú.
-Baj van. -mondtam remegő hangon.
-Ne szopass. Mi történt?
-Ne-nem tudom, de megint meg fog történni. -sírtam el magam.
-Alyssa, mi van? Nem értelek? Mi fog megtörténni?
Ez után már nem tudtam válaszolni mert elnyomott a sötétség.

A tükör előtt álltam és néztem magam. A megtört tekintetem. A kezeimre néztem amik csupa vörösek voltak a vértől. Majd megláttam a karomat. Végig vágások hevertek rajta amikből ömlött a vér egyenesen a hófehér járólapra. Kezemben egy borotvapengét szorongattam ami a tenyeremen is sebet ejtett.
Megint megtörtént, amitől annyira féltem.

Ekkor valaki berontott az ajtón. Elindultam ki vérző kezekkel, és megláttam Marcit.
-Alyssa. Mi történt? -döbbent le.
-Én..én nem tudom, én csak...-nem tudtam kinyögni egy mondatot sem a félelemtől.
-Jézusom. Gyere ide. -majd magához szorírott és elkezdte simogatni a hátamat. -Semmi baj.
Fehér pólója már csupa vér volt.
-Miért csináltad ezt?
-Nem tudom...-mondtam sírva.
-Van valami kötszer itthon?
-Nem tudom.
-Alyssa, kérlek szedd össze magad.
Már megszólalni sem tudtam. Levette magáról a pólóját majd széttépte és azzal kötötte be a kezemet amiből még mindig ömlött a vér.
-Köszönöm. -mondtam halkan.
-Mondd el mi történt, kérlek.
Elmeséltem neki a depressziómat és hogy mai napig késztetést érzek néha hogy megtegyem.
-Amikor nem válaszoltál és annyit hallottam hogy kimész a szobából, azt se tudtam milyen tempóba szedjem a lábamat. De elkéstem.
-Nem a te hibád.
-Többet nem csinálsz ilyet ugye?
-Ha velem leszel, akkor talán nem.
Nem is értem hogy mondhattam ilyet.
-Addig leszek veled amég hagyod.
-És nem utállak. Sajnálom amit mondtam. -néztem a szemeibe.
-Tudom, hogy nem utálsz. -hajolt közelebb. -Ne sírj picike. Itt vagyok. Nem hagyom hogy bajod essen.
Ahogy ezt kimondta hirtelen felindulásból vezérelve közelebb hajoltam és megcsókoltam. Titkon legbelül rá vágytam csak el akartam nyomni ezt az érzést.
Amint elhajoltam tőle visszahúzott magához és újra találkoztak ajkaink. Mintha menyországban lettem volna. Majdnem oda is kerültem.

mivel sokáig nem volt rész ezért most duplát hoztam, remélem tetszik🤭