Lee Scarlette [Stray Kids]

4. fejezet

Kényelmesen haladtunka központ felé Felix-szel. Ő teljes hadi felszerelésben (maszk, sapka, kapucnis pulcsi, napszemüveg, komolyan feltűnőbb volt így, mintha csak sima cuccban sétált volna mellettem) én pedig a tavasz közepi időjárásnak megfelelően fekete farmer, pasztell lila, kapucnis haspulcsi, alatta egyszerű fekete póló, hogy azért ne fázzak meg. A sporttárskámmal a vállamon néztem magam előtt a macskaköves utat, így észre se vettem, amikor egyszercsak valaki megállt előttem. Felix ellépet mellőlem, a füléhez emelte a telefonját és elkezdett a levegőbe beszélni, mintha telefonálna és nem is ismerne engem. Érthető ez a reakció, nagyon ügyel rá, hogy ne ismerjék fel. Na, de visszatérve az előttem megálló személyre, egy alacsony lány volt, sulis egyenruhában, azonban tetőtől talpig kisminkelve és ruhásszatyrokkal megrakva. Ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani.

-Te vagy Scarlee ugye? - csillogott a szeme (vagy azért, mert oda is tett csillámport vagy a meghatottságtól, ki tudja) - Úristen el sem hiszem, hogy találkozunk élőben! Hatalmas rajongód vagyok! Csinálhatunk egy képet? Autogramot is asz? - nyávogta, közben pedig mégtöbb kifestett porcelánbaba lépett krém. Ahogy az egyre több ismerős arc feltűnt, arcba vágott a felismerés, hogy ezek az osztálytársaim, pont úgy, mint rózsaszín sánta kutyát a neonzöld medicinlabda a Fekete-óceánban.

-Hogyne, persze, szívesen - dadogtam össze vissza, miután Felix a távolban elkezdett ugrándozni, jelezve, hogy ne most kezdjek el szobrot játszani, majd egy széles mosolyt erőltettem az arcomra (aminél hamisabbat még ha akartam se tudtam volna csinálni, de mindegy, megteszi).

*kínos pózolások, szívecskemutogatások és papírra való firkák sorozata*

-Omg, köszönöm! Csodálatos táncos és énekes vagy, nem akarsz idol lenni? Mert szerintem nagyon jó lennél! - kezdet el újra nyivákolni. A barinői heves fejrázással helyesltek engem meg teljesen elfogott a pánik. Mi van, ha felismernek?

-Nem terveztem, de köszi - vigyorogtam kínosan - Viszont nekem most mennem kell szóval szia...sztok - azzal intettem a porcelánbabakiállításnak és elhaladtam mellettük, azonnal lehervad a mosolyom, amint 2 méter távolságra értem tőlük.

Örültem, hogy még időben ki sikerült kerülnöm ebből a helyzetből... már nem azért, mert lámpalázas lennék fanok előtt, mert nem ez az első alkalom, hogy megállítanak az utcán, hanem azért, mert az osztálytársaim (hála az égnek) nem tudnak róla, hogy én vagyok Scarlee, pontosabban a Youtube-csatornám házigazdája... Igen, ez egy csomó kérdést felvet; Miért nem ismernek fel, ha a rajongóid? -ez az amit a legfontosabbnak tartok elmagyarázni. Igazából a suliban mindig vagy kapucni van rajtam vagy, ha a tanárokat zavarja és le kell vennem, akkor a hajamat belefésülöm az arcomba. Nem is nagyon szoktak nézegetni és nincs is okuk rá, hogy ezt tegyék. Igen, ennyivel talán még fel is ismertek volna most, azonban a videóimban és most is teljesen máshogy nézek ki. Van rajtam egy leheletnyi, de jelentőségteljes smink, a ruháim is egész másak... Kicsit olyan, mintha két személyiségem lenne... egy depis, aki minden szempontból tökéletes célpont és egy határozott, magabiztos, népszerű énem, akinek 4.5 M követője van. Bár így leírva nem is tér el annyira ez az elmélet a valóságtól...

-Mi történt? Megbántottak? - ért be Felix. Fel se tűnt, hogy olyan gyorsan megyek, mintha vonathoz rohannék, úgyhogy lelassítottam. - Csak mert az előbb még úgy mosolyogtál, mint a vadalma, most pedig úgy nézel ki, mint aki citromba harapott és bármelyik pillanatba elsírja magát. Mondtak valamit rád? A ruhádra? A videóidra? Láttam a névtáblájukat, ugyanoda járnak, mint te. Ismered őket? Rájuk küldjem Changbin-t vagy Minho-t? Elbánnak velük, ha kell - ajánlotta fel, miután egy életre elegendő kérdést feltett.

-Mi? Nem, dehogy, minden oké. Nehogy csinálj bármit! Chan kinyír... és én is... - állítottam le, mielőtt még nálam is gyerekebb lenne.