Lee Scarlette [Stray Kids]

6. fejezet

Ha röviden össze kéne foglalnom a napom elsőfelét: eléldegéltem. Ha a másodikat: *no comment*.

Hangos ajtócsapkodásra ébredtem. Mindig arra szoktam, csakhogy most nem az én (ideiglenes) ajtómat csapkodta a házban valaki, hogy felébresszen, hanem a szomszédos, tényleges AZ AJTÓT. Hogy hogy csapkodta ez a bizonyos valaki, ha kitört? Gondolom inkább taposott rajta... amikor tegnap este (vagy ha pontosak akarunk lenni ma reggel) utoljára láttam még a földön feküdt, úgy, ahogy Changbin betörte. Valaki elkezdte a stúdió kilincsét rángatni. Még tegnap kulcsra zártam, így teljesen fölöslegesen próbálkozott. Felkeltem a kanapéról, nyújtóztam egy nagyot, majd nekiálltaam készülődni. Pár perc múlva magam nyitottam ki az ajtót. Felix még mindig a zár feltörésével volt elfoglalva, majd amikor hirtelen lendületesen kivágtam az ajtót, kicsit arrébb ugorva nézett rám.

Haragudtam rá. És Chan-re. És mindenki másra is. Úgyhogy szó nélkül lesétáltam a földszintre és a konyhában nekiálltam kakaót kotyvasztani magamnak. Nem szoktam magamtól felkelni, így álltalában ilyenkor még a fejemre húzott takaróval próbálom elfolytani az egyik SKZ tag kiabálását, hogy "Lee Scarlette, az ég szerelmére, keljél már fel!". Most viszont még reggelizni is maradt így időm! Lehet minden nap ilyenkor kéne kelni? Á, nem hiszem... igazából most sem éltem a reggeli lehetőségével, csak azt az egy bögre kakaót juttattam a szervezetembe. De igazából azt is úgy, hogy 8 égető szempárt éreztem a hátamon végig, amikor pedig feléjük fordultam, mind elkapták a tekintetüket. Így ment ez minden egyes alkalommal. Vajon komolyan azt hitték így nem veszem észre? Vagy csak nem érdekelte őket? Akkor meg miért néztek el? Áh, ki érti ezt...

A reggeli hidegbe kilépve megcsapott a tavasz hűvöskés illata. Megint elhaladtam a cseresznyefák alatt, megint eljutottam a sulihoz, a létező legkanyargósabb úton, megint megálltam a kapuk előtt és végül megint összeszedtem minden bátorságom, és bementem. Tudom, ez elég érdektelennek hangzik, de ez a folyamat nekem minden reggel a nap legnehezebb pontját jelenti. Mindig ilyenkor kell véglegesen eldöntenem, hogy a pokolba vagy inkább haza rohanok, hogy inkább odabent, egy csapat velem egyidős által halok meg vagy otthon, a Stray Kids által. Néha nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik is a jobb... Aztán rájövök, hogy mindegy melyik a jobb, tanköteles vagyok, be kell mennem. A múlthét felét is lecsaltam, a rosszullét miatt kihagytam a keddet és a szerdát is. Az pedig más kérdés, hogy a kihagyott szívatás adagokat a következő két napban bepótolták... Ilyenkor úgy érzem, hogy hiányoztam nekik... csak az megint más kérdés, hogy nem a jó értelemben...

Ebédszünetig nem történt semmi érdekes, csak a szokásos lökdösődések, szemetelés a táskámba, szokásos beszólások (komolyan, mindig meglepődök, hogy még nem fogytak ki belőlük), stb... tehát tényleg minden úgy ment, minden egyes nap. Nem, mondom, hogy élveztem, de nem is nagyon zavart. Mármint, de zavart, mert kit ne zavarna... inkább nem érdekelt. Megszoktam, nem volt újdonság. Aztán jött az ebédszünet, a heti kikergetjük a kapucnis aussie-t a világból, akkor is, ha nevét se tudjuk. És itt most zárójeles megjegyzés: tényleg nem tudják a nevem. Az évek során valahogy elkopott... ha egyáltalán valaha tudták... az a megnevezésem, hogy Aussie Freak/The Aussie Weirdo/Aussie Trash viszont minden osztályban közismert. Ha valaki ezek közül meghallja az egyiket azonnal eszébe jut, hogy "ja, igen, az a kapucnis sötétség". Mit ne mondjak, jó hírem van a suliban :/

Beléptem a nagy csapóajtón a mégnagyobb ebédlőbe. Hogy egyszerűbb legyen elképzelni: a háromnegyede beltéri, és nemrég nyitott meg a kültéri rész is, ami egész télen zárva volt. Na, ennyit az esemény környezetéről, most jön az esemény... Beálltam a hosszan kígyózó sorba, ami a szedőpultokhoz vezetett valahol, párezer kilométerrel odébb. A tipikus menzaszag betöltötte az egész helyiséget, annak ellenére, hogy a koszt nem is volt annyira borzasztó. Mármint az átlaghoz képest... egy ...-hoz mérve ogrekaki. Amikor már látótávolságon belül kerültem a pulthoz, elvettem egy tálcát és a menüt méregetve topogtam továbbra is a végtelen sor egyik tagjaként.