Lee Scarlette [Stray Kids]

9. fejezet (2/3?)

A kanapén ültem, körülöttem 8 ijedt szempárral. Nem szóltak semmit, csak néztek, ahogy az utolsó könnycseppek is végigsiklanak az arcomon. Na, de ez szörnyen íróira sikerült, úgyhogy térjünk vissza a valóságba: nagyon fájt az oldalam. Tényleg nagyon. Annyi rúgást kaptam a bordámba, hogy levegőt venni is fájt. Értem én, hogy precízen akartak bántani, de nem estek kicsit túlzásba?

-Hozom az elsősegélydobozt - állt fel Minho.

-Megyek én is - pattant fel Han is, mire elmosolyodtam. Cukik ezek így együtt... már elmondták egymásnak? 

-Nem tudom, hogy most mennyire sértelek vele meg, de még mindig szeretném tudni, hogy mi ez az egész. Tudom, a múltkor is elég rosszul jártam vele, és ezt el akarom kerülni, de hidd el, hogy mindenkinek könnyebb, ha megbeszéljük. Ha nem is sikerül konkrét megoldást találnunk a dologra, legalább megértjük egymást... - simogatott Chan, miközben próbálta a lehető leginkább helyénvaló mondatokat összetenni, ami a lehető legártatlanabbul hangzik.

Nem mondtam semmit, csak magamhoz húztam és olyan szorosan megöleltem, ahogy csak tudtam. Nem fogtam vissza magam, gátlástalanul bőgtem a vállára, miközben ő némán simogatta hátam. Hiányzott ez az érzés... hiányzott, hogy így próbáljon vigasztalni. Ezt akkor csinálta, amikor a szüleim miatt voltam kikészülve... mert ő nem úgy reagált, mint Felix, aki körülaggódott engem... Chan csak hagyta, hogy kiadjam magamból. Ez hiányzott már évek óta...

-Mióta ilyen? - szólalt meg végül, de egyáltalán nem a számonkérő stílusban.

-Mindig is ilyen volt - nyögtem ki két sírógörcs között. Már egy ideje nem beszéltem, így nehézkesen jöttek ki a számon a szavak, ráadásul a hangom még mindig nagyon távolinak hatott.

-Miért nem mondtad? - szorosabban ölelt és érződött rajta, hogy magát hibáztatja dolog miatt.

-Azt hittem megoldom - vallottam be egy féligazságot szipogva. Merthogy az elején tényleg ez volt a cél, aztán kicsit átváltozott inkább amolyan csak éljük túl végcélra.

-Legközelebb szólj! Jó? - kérdezte kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen. Hevesen bólogattam, még egyszer utoljára megöleltem, majd kicsit összébbszedve magam ültem a kanapén.

Lefertőtlenítettük a sebeimet (had ne kommentáljam, hogy hogyan csináltuk egyszerre 9-en) és összedugtuk a fejünket, hogy akkor hogyan tudnánk ezt megoldani.

-Beszéljünk a szülőkkel? - gondolkodott hangosan Chan.

-Először is, azzal csak mégjobban rám uszítanánk őket, másodszor, a kis akciótok után reménykedjünk benne, hogy ők nem keresnek minket, harmadszor, komolyan gondolod, hogy tudom bármelyiknek is tudom a nevét Niu-n kívül? - soroltam az ellenérveket.

-Rendben, ez kilőve - bólintott elismerve az igazam.

-És ha úgy csinálnánk mintha nem történt volna különösebben semmi, csak szólunk az ofődnek, hogy figyeljen rád? - vetette fel Hyunjin.

-Az nem változtatna semmin és láttad azt a tanárt! A nevét se tudja az osztály tagjainak! - akadt ki Chan.

-Igazából senki se tudja... - hajtottam le a fejem.

-Ezt hogy érted? - fókuszált azonnal rám Chan.

-Hát... már sulikezdésnél teleraktak gúnynevekkel és szerintem senki se tudja a rendes nevem... - motyogtam szégyellve az egész szituációt.

-Akkor hogy hívnak? És a dolgozatokra mit írsz? - akadt rá teljesen a témára.

-Aussie és egyéb szitokszókkal teli változatai... Egy ideig a rendes nevemet írtam dolgozatokra, de akkor a legtöbbeknek fogalma se volt róla, hogy ki dolgozata lehet, úgyhogy átálltam az Aussie-re... A tanárok pedig nem nagyon hívnak sehogy, inkább a te ott és vagyok a szemükben vagy megszólítás nélkül kezdenek el hozzám beszélni végső esetben pedig ami éppen eszükbe jut, mit például a kapucnis lány, ablak mellett ülő satöbbi... - magyaráztam el körvonalasan a helyzetet.