Lee Scarlette [Stray Kids]

7. fejezet

Jó reggelt/estét/delet/mittoménmit mindenkinek! Hogy telik az életetek? Nekem szarul! De ne felejtsétek, pozitívnak kell maradni! Akkor is, amikor hajnali fél kettőkor negatív kommenteket nézel a videóid alatt! Kitartás!!

Na igen, így indult a szerda reggelem (vagy a kedd estém?) miután sokadjára is kidolgoztam a belem, hogy valami elviselhetőt varázsoljak a Mi-Hi által felvett videókból. Mármint nem Mi-Hi anyaga volt a rossz, hanem én vagyok ehhez tehetségtelen... de ez megbocsátható bűn, nem? És amúgy is, mi az az alvás? Valaki ismeri ezt a szót? Nekem nem rémlik. Esetleg azt, hogy evés? Én erről már hallottam valamit, de nem vagyok biztos a jelentésében. És véletlen valakinek rémlik valami olyan, hogy szocializálódás, mert már három k*b*szott napja egy szobában punnyadsz? Ennek csak a második fele az ismerős, tekintve, hogy azt csinálom... a szocializálódás pedig valami földön kívüli szó lehet. Ki tudja...

Úgyhogy ja, így telt az elmúlt pár napom... Chan-ek egy szót se szóltak hozzám, skippeltem a sulit, és mind a 40 hangfelvételt 50szer meghallgattam, úgyhogy ha nagyon számszerűek akarunk lenni, akkor kb 2000szer hallgattam végig a 3:36-es kornyikálásom. Aztán meg ugye ugyanez ott volt gitárból... A táncról meg ne is beszéljünk... aztán ugye az életképek se maradtak ki... Tehát ja, már több napja szenvedtem vele kb semmi használható eredménnyel.

A gurulószékkel hülyéskedtem, a vágó programmal magam előtt, amikor kopogtattak az ajtómon. Visszaordítottam, hogy „Ki az?!?!" , de úgy tűnik túl jó volt a stúdió hangszigetelése, mert ismét kopogtattak, úgyhogy idegesen odamentem oda az ideiglenes ajtómhoz és jó erősen kivágtam (hát ja... ennek se lesz hosszú élete...)

-Mi van már – néztem szembe a megszeppent Minho-val, akire sikeresen rányitottam az ajtót (ha egyáltalán lehet azt a rendkívül elegáns mozdulatot nyitásnak nevezni, amit végrehajtottam).

-Szia Minix – szólalt meg végül, mikor megbizonyosodjon róla, hogy az orra még a helyén van.

-Hányszor mondtam már, hogy ne hívj így?!?! – csuktam be majdnem az ideiglenes ajtóm megint, azonban gyorsan besurranó és mellettem, a csukott ajtót nézve kötött ki.

-Fogalmam sincs és nem is különösebben érdekel – mosolygott rám pimaszul - Azt viszont szeretném tudni, hogy mégis miért nem kérdezed meg miért zaklatlak, ha már idáig eljöttem? – megforgattam a szemeim – Na, maradhatok?

-Fine, de ha nem találsz ki valami csodálatos és elfogadható indokot, akkor nem csak kirúgták innen, úgy, hogy a lábad se éri a talajt a földszintig, hanem még a lelkedet is megeszem – sóhajtottam tudván (milyen szép magyaros só... komolyan elmehetnék 19. századi költőnek), hogy már nincs sok esélyem ellene. Nyugodtan nézelődött a stúdióban, minden egyes négyzetmilit végigmért, mintha még életében nem járt volna itt. Kétségtelen, hogy ez a látta pár nap alatt berendezkedtem és teljesen kisajátítottam az egészet, de akkor se változott sokat. És tudom, ekkor felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan volt időm szobatervezősködni, ha a gép előtt görnyedtem és vágtam. Őszinte leszek, mindent megtettem, hogy ne kelljen a videóval foglalkoznom, úgyhogy még a pakolásra is rászántam magam. Igen, bármit csak ne kelljen a dolgomat...

-Na? – érdeklődtem a gondolatmenetének végkimenetléről, amit mer 10 perce fontolgatott.

-Megnézhetem a cicát? – kérdezte végül, mintha eddig nem is egy helyiségben tartózkodott volna ezzel a bizonyos állattal – Ez már elég indok? – tette hozzá, miután észrevette, hogy konkrétan leesik az állam, hogy ilyen béna dologgal állt elő, csak azért, hogy benézhessen hozzám és közvetíthesse állapotom a többieknek, akik nagy valószínűséggel az ajtó előtt próbálnak hallgatózni. De ugye Minho az Minho és Minho-nak van egy enyhe macskafüggősége, úgyhogy nem tudtam kifogásolni az indokát.