Lee Scarlette [Stray Kids]

3. fejezet

Másnap (aznap, csak emberibb időpontban) kavargó fejjel és hányingerrel ébredtem. Megpróbáltam kiszenvedni magam az ágyból, de ez szörnyű ötletnek bizonyult, úgyhogy azonnal vissza is helyeztem magam a kiinduló pozícióba, ahol a lehető legkevésbé volt kényelmetlen létezni. Türelmesen vártam, hogy valakinek (a 8 közül) eszébe jussak és bejöjjön felébreszteni, vagy közölni, hogy elkéstem. Természetesen Felix volt az, akinek először leesett, hogy van egy húga, úgyhogy 5 perc várakozás után elégedetten néztem, ahogy a bátyám óvatosan bedugja a fejét a szobámba. Ez a bájos énje pillanatok alatt el is szállt, amint megláttam, hogy (nem is kicsit) zöld vagyok. Azonnal az ágyamra ült, felsegített, hogy én is valami hasonló pozícióba legyek és elkezdett faggatni hogy miért van ilyen ijesztő színem.

-Oppa... nem vagyok jól - közöltem a nyilvánvalót, szenvedős hangon, hogy egy kicsit fokozzam a beteg látszatot. A homlokomhoz kapott, majd elordította magát.

-CHAAAN!!! - majdnem megsüketültem és még akkor is elég visszhangosan hallottam, amikor Chan úgy rontott be a szobámba, mint egy őrült.

-Miaz? - kérdezte aggódva, gondolom valami olyan válaszra számítva, hogy ég a ház.

-Scarlette-nek tök forró a homloka - közölte Felix olyan ridegen, mintha valaki éppen meghalt volna.

-Várj, mi? - lépett hozzánk és úgy csapta oda a homlokomhoz a tenyerét, mintha egy szúnyogot akart volna leütni - Tényleg meleg - állapította meg lesápadt arccal.

-Emberek, nem kell úgy nézni rám, mintha meghaltam volna vagy minimum rákos lennék. Csak egy kis láz - méltatlankodtam a reakcióikon, de úgy tűnt nem különösebben szándékoznak meghallani. Engem, aki éppen a beteg szerepében van. Kirohantak a folyosóra (igen, egy szó nélkül otthagytak), majd pár perc múlva egyedül Chan tért vissza, egy lázmérőt szorongatva.

-Minho csinál valami levest, ma nem mész suliba, én pedig egész nap ügyelek rád, mert nincs különösebb dolgom pár dal szerkesztgetésén kívül - hadarta le és egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy a látásom jó-e és nem Changbin ült le éppen mellém hogy fitogtassa rap tudását. Egyébként meg örültem neki, hogy nem egyedül kell majd itthon szenvednem :).

-Köszi - húztam kesernyés mosolyra a szám, mert hirtelen az egész nyelvem valami keserű ízbe borult.

-Mindig komolyan mondom, amikor megemlítem hogy jobban kéne vigyáznod magadra... - kezdett bele és úgy éreztem meg kell állítanom abban, hogy kitörjön az apa énje és elkezdjen (a jelenleginél is jobban) izgulni értem.

-Most az a célod, hogy ezt napi tízszer elmondd? És amúgy is, nem tehetek róla hogy lázas vagyok - kötöttem bele.

-Én általánosságban értem - kezdte magyarázni - Tegnap a szék dominó, egy hete meg majdnem magadra borítottál egy szekrényt, azelőtt meg...

-Oké, értem, vigyázok magamra - szakítottam félbe a felsorolását, mert arra tekintettel, hogy napi minimum 4 ilyen eset történik velem, van még mit felsorolnia...

-Megígéred? - vonta fel a fél szemöldökét.

-Megígérem Daddyyy - hülyéskedtem el. Úgy tűnt sikerült oldanom a feszültséget, mert már sokkal őszintébben mosolygott és nem olyan ijesztően bámult rám, mintha egy csótány szekta lenne rajtam.

-Egyébként akármilyen hihetetlen, fiatalabb vagyok a dínóknál - mondta, amit először nem nagyon értettem, aztán eszembe jutott a tegnapesti beszélgetésünk.

-Che, még hogy fiatalabb - forgattam a szemeim.

✿

Rémülten pattant ki a szemem. Teljesen le voltam izzadva, kapkodtam a levegőt és valahogy mintha az összes szervem a hatodára zsugorodott volna össze. Megint rémálom... Megpróbáltam rendezni a gondolataimat és lenyugodni, majd ijedtemben pattantam egyet, amikor észrevettem az ágyam végében, laptoppal az ölében ülő Chan-t.