Vak szerelmem -taekook-

1

Kim Taehyung a nevem. Bár, kit is érdekel ez... Hiba vagyok mindenki számára, hisz... Vak vagyok. Nem láthatom az embereket sem. És, ez a legzavaróbb. Egész nap itt gubbasztok a szobámba, amit ugyan úgy nem látok.

 -Gyere elő, Taehyung! Hoztam ide egy újabb pasit, gyere elő azonnal! -ordított anyám lentről. Szuper. Már megint. Anyám szó szerint egy kurva. Ahm. Minden nap új emberkét hoz ide. De egyiknél sem hívott le engem -Taehyung! -rontott be a szobámba, és kezdett el húzni. 

 Fasza, így hogy semmit nem látok, még anyámat sem... Azt se tudnám megakadályozni, hogy ne menjek neki valaminek. Sikeresen bevertem a fejem az ajtó félfába, anyámat kissé sem érdekelte. Én viszont úgy éreztem, hogy egy kicsit felrepedt, és vérzett is. -Na, szóval. -álltunk meg hirtelen 

-Bemutatom neked Jungkookot. Ő a barátom. Fogadd szeretettel, nem érdekel a véleményed, ez van. -mondta nekem a szavait -ja, és Jungkook. Vele ne foglalkozz. Úgyse lát semmit, vak. Akár előtte is bemutathatsz neki, nem látja. -nevetett fel gúnyosan, mire én csak számat beharapva lehajtottam a fejem -húzz innen. -utasított újra engem. Mintha valami tárgy lennék. 

 De basszus, én is ember vagyok, nekem is vannak érzéseim. Engem nem lehet szeretni, csak mert más vagyok? 

 Szobámba érve leültem az ágyra, hisz ezt így tizenöt év alatt csak megjegyeztem, mi hol van. Bár, utcán még bottal közlekedek. Nem olyannal, mint az öregek. Erre van külön kitalálva szerencsére. Meg, a legtöbb dolgot kitapogatom, ha kell. Ott ültem, és gondoltam egyet. 

Valahogy előkerestem a festővásznamat, és az ecseteket. Ilyenkor nem érdekel, hogy nem is látom a végeredményt. Csak, festek, és a kezem megy magától. Húzza a vonalakat, és csak fest. Nem tudom, mit, de fest. De megnyugtat. 

 Most is ezt csináltam. Leültem a székemre, és belemártottam a vizembe az ecsetet. Gyengéden érintettem hozzá a laphoz, a nem tudom, milyen színű festéket, és elhatároztam, megpróbálok tájképet festeni. 

 Óvatosan húztam végig a vászon egyik végétől a másikig a föld vonalát. Majd, ugyan ezt megcsináltam egy másik színnel, a hegy vonalával. Elővettem egy sokkal vastagabb ecsetet, majd az akril festékemet is. 

Valamelyik színt sikerült is kinyomnom a vászonra, és elkenni rajta. Ujjammal éreztem, hol van a vonal vége. Az egész mögé pedig, egy színátmenetes hátteret csináltam. Csak, leragasztottam a körvonalát az eddigi festményemnek, már amennyire tudtam. Igazából, éreztem, hol festettem meg eddig. Majd, a ragasztó csíkot szimplán lehúztam róla. Nem láttam, milyen lett, de hagytam megszáradni.

 -Szép lett. -szólt az ajtó mellől, ezek szerint Jungkook. Automatikusan hang irányába fordultam, majd megszólaltam. 

 -Nem tudom, milyen lett igazából. De megnyugtat, hogy legalább valaki szépnek találja. -mosolyodtam el életemben először. 

 Még lépteket hallottam, úgyhogy arra következtettem a kis rezgésektől, hogy anyám is ide jött. Csak vissza fordultam a művemhez, és amit gondoltam, egy felhőt még oda festettem. Vagyis, remélem felhő alakja lett. 

 -Jungkook, gyere. Ne nézd ezt a balfasz embert, amúgy is ronda lett a festménynek nevezhető firkája. -mondta neki nyálasan. Nem igazán foglalkoztam vele, folytattam, amit elkezdtem. Annyira jó érzés, hogy úgy csinálsz valamit, hogy nem látod. 

 Ugye, én nem tudom, milyen a piros vagy a kék szín. Én egész életemben csak fehéret látok. Soha, még egy foltot sem láttam.

 -Szerintem azért szép lett. Sőt, nekem kifejezetten tetszik, hogy a hegy zöld lett, a folyó pedig lilás. -kuncogott egyet. Anyám, ahogy hallottam, felhorkant egyet, majd távozott. Lépteket hallottam magam mögül, így arra következtettem, hogy Jungkook az. 

 -Figyelj. Én nem anyád miatt vagyok itt. -túrt bele hajamba hátulról, majd elment. 

 Mit sem foglalkozva vele, valahogy sikerült a tabletemen a Spotifyt megtalálnom, és elindítanom valamit rajta. Csoda, hogy tudom egyáltalán, hol van a Spotify... De, például nagyon szeretem a Stray Kids bandát, vagyis, remélem, az a neve. Mert, nem nagyon tudom így a dolgokat, csak anyám mondja mindig, hogy ne halgassam mindig őket. 

 -Fiam, kussoltasd el a zenédet, zavarsz minket! -ordított nekem a másik szobából anyám. Így hát, lassan lehalkítottam annyira, hogy halk legyen, és leültem az íróasztalomhoz. 

Igazából, fogalmam sincs, mit csináljak. Tehát, arra gondoltam, hogy- 

 -Szia, Tae. -jött be Jungkook. Már megint ő?! Mit akar itt, azt nem tudom.

 -Menj innen. -vágtam hozzá kicsit durván, mire tényleg elhagyta a szobát. Szóval. Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnák esetleg... 

 Rubik kockázni! Igen, ez a világ legrosszabb ötlete. Főleg egy vak embernek. De azért egy próbát megér, nem? Na ugye. Egyszer élünk. Szóval, elő vettem a régi kockát a fiókomból, és elfordítottam lassan pár oldalát, pont annyira, hogy megjegyezzem a lépéseket. Ez ment addig, amíg így húsz-negyven lépést megjegyeztem. Utána, nem tudtam. Vagyis, utána pedig egyet elrontottam. Most akkor, hogy rakom ki?

 -Taehyung!!! -zökkentett ki anyám a gondolataim közül -gyere le, vacsora! Bár, jobb lenne, ha semmit sem ennél, úgysincs semmi hasznod! Lassan, és úgy semmi élet kedvel mentem le. A konyhába. Igazából, leültem szokásos helyemre. Vagyis... 

 -Most máshova ülj, ott fog Kookie ülni. -nagyon jó lesz az. Akkor, ülhetek a másik oldalra.

 Kook szemszög 

Minden elismerésem Taehyungé. Vakon élni az életed, egyszerűen szörnyű lehet. Főleg, ennyire, de ennyire pozitívan felfogni. Hogy, nem esel depresszióba, hanem olyan dolgokkal próbálkzol meg, amihez a szem elengedhetetlen. Például, a festés. 

Láttál már vak embert festeni? Szerintem, Tae szebben fest, mint én. Pedig én sem festek valami rosszul. De, amilyen beleéléssel próbál, vagyis FEST képeket, hihetetlen. 

Főleg, hogy nem lát semmit. Most is, olyan érzelemmentes az arca. De olyan és annyira gyönyörű. Fél szemmel végig rá figyelek, és azon gondolkozom, hogyan tudta az anyja elhagyagolni ezt az angyalt. Hülye. Nagyon hülye. Nem tudja, mit hagyott ki az életéből. 

-Taehyung. Most már elég volt. Sokat ettél. Húzz vissza a szobádba. -szólt rá az anyja, miután három falatot evett szegény gyerek. 

 -Jól van. -állt volna fel az asztaltól, de megfogtam csuklóját. 

 -Nem. Most vissza ülsz, és eszel. -mondtam ellent nem tűrő hangon. Láthatólag, kicsit ideges lett, de azért vissza ült, és egy kisebb mosoly is látható volt az arcán, ahogyan tovább evett. Csodálatos. Meg akarom mutatni neki, milyen az, ha valaki szereti. 

Én törődni akarok vele, és szeretni őt.