Vak szerelmem -taekook-

13

Sajnos Jungkooknak nagyon jók voltak az érzései. Egyre több dolog állt kettőnk közé, egyre többet szenvedtünk... Mégis, együtt maradtunk. Mert ha nem maradtunk volna, az mégtöbb szenvedést jelentett volna nekünk.

Először is ott volt Lisa. Aki minden áron vissza akarta kapni Jungkookot.
Aztán anyám. Az igazi. És apám. Akik miután megtudták, hogy ki is vagyok, elszégyellték magukat, hogy nem ismertek fel ennyi időn keresztül.

Nem haragszok rájuk. Teljesen jól megvagyunk. Elfogadnak. És ez a legfontosabb nekem.

Hiszen, bármennyit is szenvedtünk, mindig, de tényleg mindig mindent megbeszéltünk, és nem voltunk egymásra mérgesek. Elmondtuk egymásnak, mi bánt minket. Mindig. Teljesen őszinték voltunk egymással, viszont nem volt olyan hely, ahol ne nézte volna valaki ki magának Kookot. És baromira zavart mindig is.

Hiszen ők lányok, és sokkal szebbek mint én. És bárki bármikor ide jön hozzánk, valahogy eltűnök. Valahogy el vagyok felejtve, nem tudom miért. Talán nem vagyok elég érdekes. De nem baj, soha nem voltam az.

Nagyjából mindent megtanultam, és egyre jobban tudom magamat is fejleszteni. Mert mostanában valamiért nem foglalkozik velem Jungkook. Valahogy elkezdett szépen elhidegülni tőlem, és egyre többet jár olyan emberekkel el buliba, akiket nem is ismerek. Ezt az egy dolgot soha nem merem többet felhozni, mert legutoljára is, amikor megkérdeztem, hogy minden rendben van e, úgy elkezdett csapkodni, meg idegeskedni, mint... Valami szörnyeteg.

Most is onnan jön haza. Muszáj lesz beengednem a házba, nem hagyhatom kint. És muszáj lesz újra beszélnem vele.

-Jungkook beszélhetünk?

-Mmm... Miről? -kérsezte ridegen

-Semmi. -sóhajtottam lemondóan, és inkább elmentem a szobámba rajzolni. Valami szépet. Igen, annak indult. Valójában egy tájképet akartam festeni, állatokkal...

De ebből az lett, hogy lett egy teljesen kihalt erdőm, aminek majdnem minden fája mögül egy szörny nézett ki. Fintorogva néztem végig az alkotásomon, majd elraktam egy mappámba. Mindig, bármit akarok csinálni, vidám rajzot... Ez lesz belőle. Egy fekete fehér ijesztő rajz.

Utáltam. Utáltam, hogy megint kezdett az eddig felépített kis falam egyre jobban leburulni. Mint régen.

-Miről akartál beszélni? -lépett be hirtelen Jungkook

-Hogy rossz hatással vannak rád azok az emberek.

-Nincsenek, Taehyung. Fogd fel, anélkül is cigiznék, ha nem lennének velem.

-De miért?

-Mert jó.

-Tönkre teszed magadat. Engem...

-Téged miért? -kérdezte felhúzott szemöldökkel

-Azért kedves Jungkook, mert már három hete alig vagy velem, le se szarsz, utálom hogy majdnem minden nap részeg vagy, utálom hogy soha nem vagy velem, hogy bármikor megyünk valahova, nem érdekellek, mert találsz jobb elfoglaltságot is nálam. Utállak, mégis annyira nem tudlak nem szeretni. -sütöttem le a szemem kínosan.

-Jó. Sajnálom. Ez is meg van beszélve. Más valami? Mert én mennék vissza.

-Erről beszéltem. -mormogtam az orrom alatt, majd idegesen felálltam, és kikerültem -nem Jungkook nincs semmi! Csak mond el szépen, ha meguntál. Ha találtál mást.  Nem érdekel. Meg fogok vele békélni. Hiszen eddig is alig kellettem valakinek. De hát nekem ez a sorsom, nem? Na ugye. Úgyhogy ha megbocsátasz, most menj el és egy jó ideig ne gyere vissza. Köszönöm. -mondtam szomorúan, mégis mélyen a szemébe nézve.

-Tudod mit? Elmondom. Megcsaktalak. Nem is egy emberrel. Lefeküdtem mindenkivel. Ezt akartad hallani? Akkor megkaptad. Most pedig elmondom, nem nagyon jelentett valamit nekem ez a kapcsolat.

-Várj, te-

-Igen, hazudtam. Végig.

-Tűnj innen. -estem össze, és már nem láttam semmit. Csak sötétséget, semmi mást.