Vak szerelmem -taekook-

5

-Mesélhetek valamit?

-Persze.

-Akkor is, ha nem fogod elhinni?

-Hát... Attól függ miről van szó.

-Rólunk. -mondtam, ő pedig egy kicsit nyelt. Nem tudja mit akarok mondani. Még.

-Szóval, emlékszel még arra a gimis srácra, akit mindenki piszkált? Akit mindenki szekált, mert az anyja meghalt, és emiatt mégjobban magába zuhant? Emlékszel rá?

-Sajnálom... Nem. -tudtam, hogy ez lesz a válasza.

-Szóval, te húztad onnan ki, ahonnan még az angliai legjobb haverja se tudta, pedig vele mindent megosztottak. Onnan húztad ki, ahonnan nem volt esélye felfelé. De jöttél te, és segítettél rajta. Megmentettél egy embert. Később össze is jöttetek. Mindketten szerettétek egymást. Bearanyoztátok egymás napjait, csókokkal ellepve egymást mindenhol. De aztán történt egy szörnyű baleset... Amiről az orvos is beszélt a mentőben. Ez a baleset, igazából egy óriási szerencsétlenség volt. Egy buliról mentetek haza. Egyikőtök sem volt részeg. Csak valamelyik barom jobbról előzött meg minket, és belénk jött. Te ott elvesztetted az eszméletedet. Eltört az egyik kulcscsontod, és ami a legszomorúbb, hogy te nem emlékszel arra a személyre, aki a sofőr volt. Ő volt a barátod. Az a személy akkor utána rengeteget sírt. Talán nem is aludt semmit. Ne tudd meg, hányszor jött ide a kórházba éjjel, és volt itt melletted. Nem evett semmit. Nagyon rosszul volt akkor. Depressziós volt, és talán még vagdosta is magát. De aztán újra az életébe léptél te. És most újra boldog. -fejeztem be. Nem merem elmondani neki, hogy én voltam, bár ennyiből rájöhet simán.

-Ki volt az a személy? -kérdezte halkan.

-Hát, ez az. Ezt nem merem elmondani neked. Mert félek. Hogy elveszítelek.

-De ki volt az?

-Én voltam az, Tae. -suttogtam alig hallhatóan.

-Mi?

-Tae, én voltam az az ember. -kezdtek el potyogni könnyeim, de nem látta.

-Menj el, kérlek. -mondta nekem, én pedig ott törtem össze teljesen. Ilyen reakcióra számítottam valójában... Csak tettem, amit kért, és óvatosan, figyelve az összes emberre, mentem ki a kórházból.

-Mi a baj? -kérdezte hirtelen Felix.

-Elmondtam neki.

-Ó... És... Mi történt?

-Azt mondta menjek el. -néztem rá fájdalmasan.

-Amúgy beleegyezett?

-Igen. Bár, nem tudom, van e merszem elé állni úgy, hogy akkor én nem húzódtam el balra...

-Jungkook, nem te vagy a hibás. -ölelt meg hirtelen.

-Köszönöm?

-Nem kell. Most megyek. -intett, és sietett is a dolgára.

Én pedig mehettem haza. Oda, ahol nincs ott Tae. Csak az az akaratos kurva.

Lassan szeltem át lábaimmal a szűkebbnél szűkebb sikátorokat, és mentem forgalmasabbnál forgalmasabb utakon, míg nem haza értem.

Otthon pedig fáradtan bedőltem az ágyamba, de sajnos Lisa is haza ért, valaki mással. Nem érdekelt, tudom hogy megcsalt már legalább harminc emberrel.

-J-Jungkook? E-ez nem az aminek látszik.

Magyarázkodott még, de csak szépen kiröhögtem.

-Tudom, hogy megcsalsz. És nem érdekel. Úgyse miattad vagyok itt, hanem a fiad miatt. Emlékszel a balesetére, mi? Na, elmondom, ott én voltam a sofőr, és a mai napig bánom, hogy nem húzódtam el balra. Képzeld, én voltam az az ember, akit mindennél jobban szeretett. És ez az érzés képzeld, még most is kölcsönös. Már csak várnom kell újra rá. -vontam meg a vállam.

-Nem teheted ezt! -rohant utánam. Most már tényleg semmi nem érdekelt, csak fáradtam zuhantam be az ágyba, és azonnal el is aludtam.